13 év után vesztettem el a kutyámat, és családtagként gyászolom…

Pár napja még mérges voltam, mondjuk a politikusokra. Meg mindenkire, aki másképp gondolkodik, mint én. Bosszantott, hogy vannak nem korrekt dolgok (csak suttogva mondom: meg emberek is).

Hétköznapi apróságok akasztottak ki, ilyen-olyan piszlicsáré dolgok voltak életbevágóan fontosak. Aztán 2022. április 20-án minden szélsőséges, vagy épp jelentéktelen érzésem felett győzött a szomorúság. Aznap délelőtt 10:00 órától délután 16:30-ig küzdöttünk a kiskutyám életéért. Percről percre lett egyre rosszabbul a kezeim között. Infúzió, injekció, fájdalomcsillapító, vizsgálatok, orvos, kórház.

Ő pedig már nem is tiltakozott, mint ahogy szokott, vérmesen, harapdálva engem és az orvosokat is. Már csak hagyta, hogy azt csináljunk vele, amit akarunk. Hogy ezt hogy lehet kibírni? Nem tudom. Hogy ezt hogy lehet kiírni magamból? Azt sem tudom. Vannak, amikor nincsenek szavak.

Nem tudom leírni, mit érzek most, amikor eszembe jut az a kis barna zsemlegombóc, akit a 3 éves lányomnak szánt karácsonyra az apja – de persze egy 70 dekás csivava nem lehet egy három éves gyerek ajándéka. Inkább „csak” a kistestvére lehet, hogy együtt nőjenek fel. Nem tudom leírni, milyen érzés, ha arra gondolok, mennyi sok vicces dolgot csináltak együtt ezek ketten. Meg többen.

Az utcából a többi gyerekkel. Meg a kutyákkal. Az a sok hangos kutya-gyerek sétáltatás csapatosan összeverődve, a kertvárosi utcák csendjét felzaklatva. Még olyan is volt, hogy légpuskával jött ki az egyik bolond, mi meg futottunk. Nem tudom leírni, hogy csak úgy lehetett együtt élni vele, hogy ha ránéztünk, kapott egy simogatást. És mindig rá kellett nézni, mert ő másra se vágyott, csak arra, hogy ránézzünk.

FORRÁS: UNSPLASH

És persze a hűtő ajtót sem lehetett úgy kinyitni, hogy ne teremjen ott egytizedszázadezred pillanat alatt, feszesen vigyázzban ülve. Aztán a kaja után jöhetett újra a simi. Nem tudom leírni, mennyire volt része 13 évig az életünknek. Nem tudom leírni, mennyi szeretetet adott. Nem tudom leírni, hogy tudott úgy nézni a gomb szemeivel, hogy abban az „örökké szeretlek, legyél mindig mellettem” volt benne.

Még az utolsó óráiban is, amikor már mozogni sem tudott, de bármerre léptünk, ő kísért minket a szemeivel. Nem tudom leírni, mit éreztem, amikor már elfekvőként hallotta, hogy nyílik a kapu, és ösztönösen megpróbált kijönni a helyéről, hogy ő legyen az első, aki üdvözöl az ajtónál. De a lábai már nem bírták és csak tehetetlenül kiesett a helyéről és elfeküdt a földön.

Nem tudok semmit írni, ami kifejezné és érzékeltetni tudná csak egy picit is azt a fájdalmat, amit 13 év után egy kutya elvesztése okoz. Még este elpakoltam mindent, ami az övé volt. Azóta nem lépünk oda a kőre, ahol  feküdt. Gondosan kikerüljük az üres teret. Mintha még mindig ott lenne. De igazából oda se nézünk. Mert minden egyes percben, amikor szembesülünk az ürességgel, megszakad a szívünk.

Mikor a legrosszabb? Reggel felkelni. 13 évig minden reggel, amikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom a kutyám volt. Elém jött álmosan, farokcsóválva, én megsimogattam, kiengedtem pisilni, kaját készítettem neki, és csak utána indult a napunk. Most pedig kinyitom a szemem, és szintén az első gondolatom a kutyám. Hogy nincs többé. És akkor minden reggel kicsit meghalok én is.

2022 április 20-án 16:30 perckor megszakadt a szívem.

Bosszankodás, mérgelődés és mosoly nélkül maradtam. Tenyeremben sok-sok simivel, amivel most nem tudok mit kezdeni. Emlékeimben örökre ott ragadt egy kutyanézés, egy arc, egy szag, egy ugrabugrálás, farok kergetés, arcomba nézés, amikor eszem. Sarkamban járás, amikor megyek, ölembe fészkelés, amikor pihenek. Szívemben pedig ott maradt egy érzés. Egy érzés, amit nem lehet leírni. Csak felcímkézni: Az én kutyám helye, belépni tilos!

Nyitókép: Unsplash