Megvárom, míg a szörnyetegek visszaváltoznak apává és anyává…

Izgatottan kapdosta a párásodó levegőt. A szekrény, amiben kuksolt, szinte külön világot képezett, mint egy fülledt légbuborék – egyszerre volt nyomasztó és megnyugtató. Kicsit helyezkedett, mert térdelés közben zsibbadni kezdett a lába, aztán fenékre ült.

És a kis gyerekszobai szekrény egyszerre védelmező kuckóvá vált. Szívverése lassan normális ütemre váltott, zihálása alábbhagyott. A sötétség barátságosnak tűnt, ráadásul vele volt legyőzhetetlen társa is, Nyúl úr. A felnőttek szemében ütött-kopott plüssállat, de ő tudja, mire képes. Azt is, hogy egyszer be kell majd vetnie mint csodafegyvert. Rémületekkel teli világában ő volt a végső remény.

Képzeletében a szőrös testőr már számtalanszor szemléltette leküzdhetetlen erejét. Hatalmasra nőtt, először akkorára, mint ő, végül olyan nagyra, mint a felnőttek. Végül akkora lett, hogy plüss fülei elérték a plafont, és a teste is átminősült puha, szőrös csodából tüskés, páncél keménységű fegyverré. Ha kellett, rakétákat lőtt a mancsából vagy hálót dobott a támadókra. Lézersugár szemével pedig el tudta hallgattatni az üvöltést. Ránézett az üvöltő ember torkára, és a hang elillant. A felnőttek ettől megrémültek, majd megszelídültek, végül visszaváltoztak olyanná, amilyennek lenniük kell. Hát ezt tudta Nyúl úr.

De bármilyen megnyugtató volt erre gondolni, a kinti robajtól összerezzent. Az ordításokat csattanás szakította félbe, talán egy üveg landolt a nappali dohányzóasztalán. Ő meg szorosan fülére tapasztotta kezét a női sikoly hallatán, mert tudta, hogy anya sikolt. A szívverése újra felgyorsult, ismét kevésnek érezte a levegőt. Nyúl úrba kapaszkodott, és úgy látta, a plüss tekintete biztatón kérdi: „Most?”

„Nem!” – lehelte halkan a választ. Nyúl úr tehetségét nem szabad átlagos dolgokra pazarolni. Kiabálás és csapkodás sokszor volt már, olyankor a szülei kék foltokkal kerülnek elő. Ez is borzalmas, pedig a két felnőtt legtöbbször csak egymást bántja. Legtöbbször. De valami megfejthetetlen ösztön, valami ősi balsejtelem azt üzente, hogy ennél rosszabb is lehet. Hogy a pálinka és a fura tabletták szörnyei még idegenebbé bűvölhetik apát és anyát. Hogy a súlyos repülő tárgyak eltalálhatják, a lendülő öklök az ő testét is érhetik, és legközelebb talán nem csak a játéktűzhely törik össze apa rúgásától…

Nyúl urat a végső rettenetre tartogatta, amikor már nincs más választás.

Na meg kicsit féltette is a felnőtteket – mert ha a nyúl rakétákat lő a mancsaiból, attól komolyan megsérülhetnek. Nem szerette volna, ha erre sor kerül. De most jó. Biztonságos így, némán lapulva a szekrényben. Ha szerencséje van, nem jön be senki, csak egymással kiabálnak, és pár óra múlva vége lesz. Szétterül a csend, ő halkan előmerészkedik, és megnézi a nappali padlóján alvó szüleit, akik fél nap múlva kábán ugyan, de visszakapják önmagukat. Egy ideig zavartan tévelyegnek a feldúlt szobában, majd berohannak hozzá, és fogadkozásokat mormolva ölelgetik. Talán még cukrászdába is elmennek.

FORRÁS: UNSPLASH

Türelmesen ült hát a sötét szekrényben, és várt. Fülére tapasztott keze elfáradt, ezért a hangorkán kivédésére régi, szép történések emlékeit idézte fel. Nem volt sok, mert nem túl régen élt, de rövidke múltjából a túlélés ösztönével húzta elő azokat a röpke perceket, amelyek során az élet nem volt ijesztő. A nemrég meghalt nagyi nevetését. A sarki fagyizót. Apa arcát, amikor józan, és helikoptereset játszanak. Anya mosolyát, amikor bejön hozzá este, és a torz fejű szörny, amellyé néha válni szokott, nincs sehol.

Az emlékek elvarázsolták – gyermeki szíve már a bizalom ütemére dobogott. A mesék világában járt, ahol a hétfejű sárkányt legyőzik, a legkisebb fiú elnyeri a királylány kezét, a gonosz király pedig meghal. A veleszületett jóság, remény és szeretet széppé varázsolta a valóságot is: képzeletében eltűntek a lakásból az üvegek, a fura tabletták. Csak anya és apa maradtak, kedvesen, gondoskodóan, és soha nem bántottak senkit, sem egymást, sem őt.

A kép olyan varázslatos volt, hogy kiiktatott minden külső hangot. Elszundított. Álmodott. Már nem jutott el füléig az egyre vadabb hangáradat, azt sem érezte, hogy Nyúl úr nyugtalanul mocorog az ölében. És akkor megtörtént. Először a gyerekszoba ajtaja vágódott ki, majd a szekrényajtó. Aki ott állt, már nem apa volt. Már nem ember, nem érző lény, nem lélek. Inkább egy üzemzavaros gép, amiben rossz program fut, és már nem tudja, mit tesz… „MOST!” – kiáltotta Nyúl úrnak egy pillanat törtrésze erejéig a felriadó kicsi. De érezte, hogy már késő. Borult a szekrény, borult a világ. Minden mozdulatlanná és sötétté dermedt. Csak a plüssállat kilógó füle kandikált ki a bútor összetört darabjai közül.

Nyitókép: Unsplash