32 éves vagyok, férj és gyerek nélkül – elrontottam valamit?

Egy csendes délután úgy éreztem, érdemes számvetést készítenem. Bár ez a szó talán nem egy harmincegy-két éves ember szava, mégis már napok óta foglalkoztat, hogy le kellene ülnöm magammal valamiféle összegzésre, lezárásra.

Valahogy eltűnt belőlem a lelkesedés, az öröm. Pedig mindig minden helyzeten áthúzott az örök optimizmusom. A csüggedés, az elhagyatottság soha nem volt az én műfajom. És most mégis ez lett az alaphangulatom. 

„Hol is kezdjem?” – nézek befelé, miközben rá kell jönnöm, hogy korántsem lesz könnyű válaszokat találnom, amikor még talán valódi kérdéseim sincsenek. Mégsem akarom elengedni a pillanatot,  ajándékként élem meg, hogy képes vagyok szembenézni magammal. Eljátszom a gondolattal: ha most legalább egy gyermek édesanyja és valakinek a felesége lennék, vajon akkor is érezném-e a számvetés szükségességét. Vagy akkor egyszerűen “csak” tenném a dolgom, a fókuszom a gyermekemen, a házasságomon lenne, és nem vesznék el önmagamban? Esetleg másképpen lennék szorongó?

Nem tudom, de mivel egymagam vagyok, mert még csak pasim sincs, ez így elég értelmetlen eszmefuttatásnak tűnik. De épp elég ahhoz, hogy kínzó őszinteséggel válasszam le magamról azt a frusztrációmat, amit a szingliségem miatt érzek néha, és az életuntságommal foglalkozzam. 

Belenézek a tükörbe, és drága nagymamám szavai csalnak mosolyt az arcomra. Ő mindig azt mondja, ha meglát: „Kislányom, ilyen arccal csak jó dolgokra számíthat az ember.” Persze mostanában nem nagyon láttam őt, így valahogy azt az arcomat is kevésbé érzékelem, amit ő lát. A mosolyom eltűnik hirtelen, és riadtan veszem észre, hogy akár tíz évvel is idősebbnek gondolhatna az, aki most ismer meg. 

Ez a felismerés eléggé fáj. Nem akarok negyvenesnek látszani, egyelőre a saját koromnak megfelelő álmaimat, reményeimet kell megtalálnom. És teljesen egyedül.

Visszagondolok az elmúlt években kudarcba fulladt kapcsolataimra. Nyilván az is kérdés, hogy a kudarc mit jelent. Tényleg kudarc, hogy egyedül élek? Hogy nem ragadtam bele egyetlen olyan kapcsolatba sem, ami már nem adott örömet? Vagy az lenne kudarc, ha a magánytól való félelmem miatt maradtam volna benne valamelyikben, és valamiféle látszatboldogságba menekülve elhitettem volna magammal, hogy ez mégiscsak jó? Átpörgetem magamban az elmúlt szerelmeket, és egy picit megnyugszom. Az érzés, hogy ma sem csinálnám másképp, mindenképpen jót tesz a lelkemnek. 

FORRÁS: UNSPLASH

Végigcsinálom ugyanezt a belső folyamatot a munkahelyeimmel is. Keresem, mi lehet az oka, hogy miközben legtöbbször hatalmas reménnyel indultam egy-egy új helyzetben, az érzés nem tartott túl sokáig. Valamiféle örök keresővé váltam, mert általában megérkezett a nem várt érzés: „Ennek az egésznek semmi valódi értelme nincs. Nem több, mint pénzkereset az alapszükségletekre.”

És tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert nem ismerem ilyen szempontból a hiányt, de most mégis kínoz a kérdés, elég-e ez. Mondhatom-e azt magamnak, hogy érjem be ezzel, mert így észszerű? Észszerű megalkudni, és maximum néha könnycseppeket ejteni, amikor olyan embereket látok, akik valami nagyot visznek végbe? Miközben itt tartok, megint csak oda lyukadok ki: nem lehet, hogy ha gyerekem lenne, akkor ezek a kérdések soha nem feszítenének? Mert ott lenne a gyerek, aki önmagában is világmegváltás lehet? 

Ettől újra kínosan érzem magam – egyrészt, mert honnan is tudhatnám a választ? másrészt e pillanatban semmi esélyem arra, hogy megtapasztaljam az anyaságot. Most nagyon érzem a magányt. De megint csak nem szeretném ezt a “biztosan ketyeg a biológiai órám” gondolattal elütni, és ezzel befejezni az önvizsgálatomat. Mert komolyan azt érzem, hogy meg kell találnom a gyógyírt a fásultságomra, hozzá kell jutnom a belső erőforrásaimhoz a továbblépéshez. És most nem valakitől vagy valamilyen helyzetből kell továbblépnem, hanem önmagamon kell túllátnom. 

Amikor kislány voltam, mindig azt hittem, hogy felnőttként csodatévő hercegnő lehetek, aki azért varázsol, hogy az embereknek szép élete legyen. Ezt az álmot sokáig őriztem, persze nem a hercegnő alakot, hanem az érzést, hogy valami nagy dologra születtem. Talán akkor lettem igazi felnőtt, amikor erről az álmomról lemondtam? Mert mit jelent tulajdonképpen, hogy “nagy dologra születni”?

Azt hiszem, hogy ezt a mesét kell újraírnom magamban. Ettől az érzéstől furcsán megnyugszom. Ez már egy pici lépés az élet felé, minden élethelyzettől függetlenül. Ma teszek valami nagyon jót. Valakiért. És holnap is, és azután is. Aztán meglátom, mi lesz.

Betti történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash