40-esként nem fáj úgy a szakítás, mint 20 évesen?

Nyilván vannak elképesztően érett gondolkodású 20 évesek és borzasztóan infantilis 40-esek is. De tapasztalataim szerint a kor igenis átalakítja azt, ahogyan a szakítást, válást megéljük. Méghozzá a következőképpen… 

20 évesen: Nem voltam neki elég jó! 

40 évesen már azt mondod: „Nem voltunk kompatibilisek.”

Amikor az ember fenekén még ott a tojáshéj, hajlamos mindenért magát hibáztatni. Folyamatosan aggódsz, hogy túl kövér vagy túl gebe, túl harsány vagy túlzottan karót nyelt vagy, hiányzik belőled a titokzatosság, a vagányság vagy épp a bujaság. Egy bizonyos kor felett ezzel szemben már elfogadod, hogy olyan vagy, amilyen, bár természetesen igyekszel a lehető legtöbbet kihozni az alapokból.

Ezen a ponton már nem csapkodod a tükröt, hogy „Nem voltam elég jó neki!” Hanem egyszerűen beismered: más típusra, karakterre van szüksége a másiknak, nem rád. De az a másik se jobb, csak épp esetleg ő az, aki jobban passzol az exedhez, a maga hülyeségeivel.

20 évesen: Szemét disznó volt! 

40 évesen: „Oka van annak, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat, ideje feltérképezni, mi az.”

Fiatalon gyakran hárítunk. A másik a hibás, aki hazudott, megjátszotta magát, ígérgetett, becsapott, félrelépett, megalázott, kihasznált… A felelősség teljes hárítása alighanem a gyógyulási folyamat része. Így toljuk el magunktól mindazt, amiben vagyunk, hogy később távolról szemlélhessük a történetet.

Érettebb korban viszont már tudjuk, hogy a dolgok soha nem feketék vagy fehérek. Bármi is történt, abban nekünk is volt szerepünk: nem hibásként, de felelősként mindenképp. Vajon milyen pszichés, akár transzgenerációs okokra visszavezethető háttere és milyen szociokulturális, materiális oka van annak, hogy annyi éven át bánthatott, aki bántott? Ha felnőttünk, már ezen gondolkodunk, és a lehetséges megoldásokon.

20 évesen: Többé nem leszek szerelmes! 

40 évesen: „Na, ez is elég tipikus sztori volt, de jobb is (most) egyedül.”

Olvastam egyszer egy tanulmányt arról, hogy fiatalon vagy idősebb korban visel-e meg jobban minket a szerelmi csalódás. Fiatalon az ember könnyebben regenerálódik, előtte az egész élet, végtelen számú lehetőségekkel. Ugyanakkor csekély tapasztalattal még nem állnak a rendelkezésére eszközök a trauma feldolgozásához, még nincs saját mintája a továbblépéshez.

Idősebb korban már mindezzel rendelkezünk ugyan (pontosan tudjuk, hogy nem ér véget a világ), de közben a kapuk közül is jó pár bezárult már. Ez szorongató érzéseket hoz, már nem feltétlen érezzük úgy, hogy minden sarkon új és izgalmas kalandok várnak ránk. Van viszont az érettebb kornak egy nagy előnye: az egyedüllétet már nem magányként, hanem értékes töltődésként és tanulási lehetőségként éljük meg. És élvezzük a végletekig.

20 évesen: Minden férfi/nő ugyanolyan! 

40 évesen: „Már tudom, kitől mit lehet várni, eldöntöm, bevállalom-e, megéri-e úgy is.” 

Lánglelkű ifjoncként hajlamosak vagyunk általánosítani. A traumát, amit átéltünk, univerzális életigazságként azonosítjuk. Ahogy egyre több gyertya van a szülinapi tortádon, ez is átalakul. Egy ponton túl már olyan emberismerettel rendelkezel, hogy az első néhány találkozás alkalmával látod a másik valódi természetét. A hibáit és a gyengeségeit is az általa sugallni kívánt képen túl, és már képes vagy dönteni, bevállalod-e mindezt úgy, ahogy van.

20 évesen: Belehalok, ha az exemnek új párja lesz! 

40 évesen: „Bánkódok kicsit, de igazából az én életminőségemet nem befolyásolja, ő mit csinál és kivel.”

Nyilván hazudik, aki azt mondja, hogy nem érez egy percre se fájdalmat, ha az, akit élete első, örök szerelmének hitt, mással kezd új életet. Ez a fájdalom valószínűleg az emberi működés természetes része. De míg ifjú, éretlen lélekkel szinte belehalunk a szenvedésbe, érett emberként már egy ponton megállunk. És hideg fejjel tudatosítjuk: a volt párunk életében történő események a valóságban nem befolyásolják az életminőségünket.

Szerencsés esetben eljön az a pont is, amikor már örülünk, hogy ő boldog, hiszen már mi is a helyünkön vagyunk a magunk életében. Ez azonban megint csak inkább múlik rajtunk, mint azon, aki elment…

Nyitókép: Unsplash