40-esként régen dauerolt hajú asszony voltál – ma dögös nő!

Megértettem valamit a generációnkkal kapcsolatban, ami nem tesz minket jobbá vagy rosszabbá az előző nemzedékeknél: nagyon mások vagyunk. Rögtön el is mesélem, hogyan jutottam eddig a felismerésig. 

25 éve annak, hogy elballagtunk az általános iskolából, amit idén nyáron egy egész napos-éjszakás, együtt sütögetős osztálytalálkozóval ünnepeltük meg. Reggel 10-ig beszélgettünk egyik osztálytársunk vízparti nyaralójának teraszán, és akkor megértettem: léteznek hatékony terápiás módszerek, de a sors nagy ajándékainak egyike, ha lehetőséged nyílik időutazni a múltba. Hogy annak tanúival értsd meg a fiatal, maszkok nélküli önmagad… majd a maszkokat, amik rád rakódtak.

Megérteni, ki voltál akkor, hogyan viszonyultál a világhoz és hogyan álltak mások hozzád, és mik voltak azok az élmények, amelyek azzá tettek, aki vagy.  25 év azért 25 év. Annak idején persze vén járókeretes trottyoknak képzeltük a 40 éveseket. Eleve 40 – még kimondani is borzasztó. Meg is állapodtunk, hogy ezt a traumát muszáj lesz együtt feldolgoznunk, méghozzá rengeteg szesszel: tartunk hát egy közös negyvenedik születésnapot.

Persze a csapat ebben a 25 évben a szélrózsa minden irányába szóródott szét, így egyáltalán nem egyszerű megszervezni egy ilyen nagyszabású bulit, a ráhangolódás azonban már most, az év utolsó heteiben megkezdődött. És hát hogyan máshogy, mint egy különleges adventi kalendáriummal, amely minden napra más és más régi fotó csomagot tartogat a közös múltból?

A naptár-, vagyis képfelelős én vagyok, tehát kénytelen vagyok újabb és újabb időutazásokra indulni egészen 1984-ig, az óvoda kezdetéig, ami egészen különleges hangulatba ejtett. Előjöttek régi, évtizedek óta feledésbe merült emlékek, velük együtt illatok, ízek, érzések. Mint valami különleges, furcsa puzzle-t, úgy rakjuk össze közösen múltunk darabkáit a szép sorban előkerülő képek, naplóbejegyzések alapján.

És persze röhögünk sokat, mert azért a 80-as, 90-es évek divatját legalább olyan vicces látni, mint azt, hogy mennyire azok voltunk akkor is, akik ma vagyunk. És mégis mennyit, de mennyit változtunk azóta…

Ebben a különleges hangulatban került elő egy képsorozat 1990-ből, ahol nem lehetett nem észrevenni, hogy kivétel nélkül minden felnőtt nőnek egyforma frizurája van. Rövid, dauerolt haj, helyenként tupírozva, hozzá a hatalmas, sztk-keretes, ormótlan szemüvegek. Jól emlékszem rá, hogy már kamaszként is értetlenül álltunk a kor divatja előtt: Linda barátnőmmel Kissné-frizurának neveztük ezt a stílust, és – lázadó hippi korszakunk csúcsán – a kispolgári lét allegóriájaként tekintettünk rá.

Aztán jöttek a 2000-es évek, és a Kissné-frizura ahogy jött, úgy tűnt el, hála az égnek. Ahogy viszont néztem, néztem a képeket, a hajviselet egyszerű divatfogásnál többé vált, megsejtettem mögötte egy szemléletet is. Egyrészt persze a szocializmus uniformizációja rajzolódott ki előttem: egyformának lenni, nem kitűnni a sorból, megfelelni az életkor elvárásainak, amiben vagyunk.

Ha adott egy frizura, amit mindenki hord, minek különcködni, felhívni magunkra a figyelmet? Abból csak a baj van. Eleve kevés inger érte őket, dobozban éltek: legfeljebb az Isaura és a Dallas nőfigurái inspirálhatták volna frizuraválasztásaikat. Aztán olyan érzésem támadt, mintha a nők 40 és 50 között lemondtak volna arról, hogy vonzóak legyenek, mert „Minek mán?”, „Elkeltünk mán”, „Már apjuk is pocakos és kopasz”.

Hosszú házasság, ugyanaz a munkahely nyugdíjig. 

És onnantól fogva valahogy nem az volt a cél, hogy külsejükben az önmegvalósítást keressék, hanem az, hogy decensek legyenek: ne lógjon a szemükbe a hajuk, ne tapadjon zsírosan a fejbőrükhöz, ne fújja össze-vissza a szél. Azzal, hogy a hajuk mindig rövid volt és dauerolták, azért havonta fodrász munka volt, amivel prezentálták: megtehetjük. Keret is van rá, igényesek is vagyunk.

Vonzónak lenni vs decensnek lenni – a kérdés eldőlt. Ebben a szemléletben az egyik épp úgy zárja ki a másikat, ahogyan az évszázadokon át meghatározó Szűzanya-kultusz is felosztotta a nőt a szűz és az anya szerepére, nem hagyva helyet a szuverén, életét és szexualitását függetlenül élvező nőnek (aki ebben a hagyományban  szajha volt, a szégyen tárgya).

Ahogy ezen merengtem, hirtelen megértettem: mióta világ a világ, mi vagyunk az első olyan középkorú (te jó ég!) generáció, akik úgy élünk, mint annak idején a 20-asok. Tanulunk, pályát módosítunk, utazgatunk, keressük önmagunkat, sokan a családalapítás előtt állnak még, mások eleve eldöntötték, hogy nem akarnak családot. Akik elköteleződtek (kevesebben és később, mint a szüleink idejében), azok közül a többség bátran kilép a házasságából, ha az már nem szolgálja őt.

Sokan közülünk elváltak, vagy még keresik az igazit. Ebbe a szemléletbe és életstílusba bizony nem fér bele a lemondás, a belekényelmesedés, az uniformizáció, mert egy teljesen éber, ingerkereső, proaktív, állandóan alakuló és finomodó attitűdöt igényel. Nem, a mi generációnk nem (csak) a húspiac miatt keresi, kutatja, építi önmaga legjobb verzióját kívül-belül.

Aki 40 évesen a harmadik diplomáját csinálja család mellett, majd 20 éves pályafutása után teljesen új vállalkozásba fog, az nem törekszik uniformizációra, decens külsőre, tekintélyre, nem érdekli a státusz. Másképp és másban keresi az elégedettséget, mint az előző generációk… és ez így van jól. Betölthettük mind a negyvenet, de még nagy lehetőségek és szép élmények állnak előttünk. Nemcsak a nagy közös születésnapra készülünk tehát, hanem arra is, ami azután jön: a következő negyven, hatvan évre is…

Nyitókép: Unsplash