40 felett az iskolapadban: Érdemes még nekifutni a diplomának?

Már a gondolattól is elfáradok, hogy formális keretek között tanulnom kelljen, ám vannak barátaim, akik 40 fölött visszaültek az iskolapadba. A jelenség nem számít ritkaságnak, egyre többen döntenek így. Van köztük pályamódosító, de olyan is, aki feljebb szeretne lépni a ranglétrán. 

Ahogyan erről a sajátos élményről beszélgetünk, mindig kiderül: nem is az a legnehezebb a kései egyetemi kalandban, amit elsőre annak hiszünk. Mert ugye, mire gondolunk, ha egyetemre járó negyvenesekről hallunk? Mély tisztelet ébred bennünk, hogy munka és család – esetleg mindkettő – mellett képzik magukat.

Fel nem fogom, ez eleve hogyan lehetséges, hiszen annak idején, 20 évesen minden vizsgámra napi 12 órában készültem két héten át, és úgy kaptam kettest. Mindezt azonban napi 8 óra munka és 24 óra családi szolgálat mellett egyszerűen lehetetlen kivitelezni. De ha nem elsősorban ez, akkor mégis mi is az, ami igazán nehéz?

Rájössz: hoppá, eddig kihasználtak! 

A többség ilyenkor ébred rá, hogy eddig mennyire túlterhelt volt, és mennyi mindent taksáltak rá. A multis alkalmazott észbe kap, hogy hoppá, eddig fel sem tűnt, hogy három embert is ő helyettesített, és gyakran megesett, hogy este hétkor végzett csak a napi teendők sorával. A kétgyerekes anyának leesik a tantusz, hogy eddig mindig ő maradt otthon a beteg gyerekkel, és rá maradt a munka előtti és utáni ovi, suli járat is.

Most, hogy az erre szánt órák már a tanulásra kellenek, hirtelen feleszmél a 40-es hallgató, hogy eddig bizony csúnyán kihasználták, és ő semmit sem szólt. Mert a saját szabadidejét könnyebb volt feláldozni, mint a tanulásra szánt időt.

Nehezen kezeled a bizonytalanságot

Gyakori probléma az is, hogy a versenyszférában azt szoktuk meg, hogy mindennek azonnal mérhető eredménye van – vagy ha nincs, akkor nem csináljuk tovább. Ehhez képest az egyetemi élet rengeteg hosszadalmas alapozó kurzussal és lassan kibontakozó építkezéssel jár annak érdekében, hogy mindenki megszerezze az alapvető szkilleket a komoly tudományos munkához.

Nyelvszakos barátnőm aggódva mondta, hogy elvégezte a félévet, és kétségbeesett, hogy még csak most sajátította el az esszéírás alapjait. De még nagyon messze áll az önálló kutatómunkától: a versenyszférában ez a lassú építkezés nem létezik. Amit ott csinálunk, annak a hónap végén Excel-táblázatban van nyoma, darabszámra, kilóra és fillérre lebontva.

Hirtelen nagyot zuhansz a hierarchiában…

Nehéz feldolgozni azt is, hogy az ember sikeres vállalkozóként vagy közép-felsővezetőként – de akár csak egy laza cég munkavállalójaként, ahol a vezérigazgató is jár a koktélpartikra – hirtelen a hierarchia legaljára kerül újra, mintha csak 18 éves lenne. Az egyetemi világ ugyanis erősen hierarchikus, a tudományos fokozatok erősen árnyalják a lehetséges kapcsolódási pontokat, és bizony könnyen megeshet, hogy a professzor egyszerűen megdorgálja, netán kioktatja nem megfelelően teljesítő diákját.

Ezt lenyelni 40 fölött épp olyan nehéz, mint új nyelvet tanulni komoly felnőttként: sokan azért nem merik gyakorolni friss tudásukat, mert derogál, hogy egy kétéves szintjén pötyögnek eleinte.

Megdöbbent, hogy már nem tudsz magolni

Nincs mit tenni, az embernek az agya sem úgy működik már, mint 20 évesen, rááadásul életed során annyi megkérdőjelezhetetlennek hitt dogma dőlt romba, hogy már eleve nehezebben fogadod el és be a logikátlan alaptéziseket.

Mindig van, aki nem érti, mi bajod van… 

Végül, de nem utolsósorban, mindig akad, aki nem érti, miért ugrálsz “vénségedre”. Miért nem jó neked ott, ahol vagy, miért nem azt élvezed, amit megteremtettél magadnak, mi ez az úri luxus “hirtelen”. Mindig akad olyan is, aki gyorsan ajánl inkább egy gyors, olcsó, rövid képzést, ami “pont ugyanazt” adja, amit az új egyetemi diploma is…

Vagy épp beszervezne egy remekül fizető hálózatépítős cégbe, hogy mégse kelljen kettő, három, négy évet invesztálnod a pályaváltásba. Aztán ott vannak az olyan random ájuldozók is, mint én, akik nonstop sóhajtoznak, hogy micsoda hős vagy – miközben te csak remélni tudod, hogy a munka meg a család mellett egyáltalán sikerül a féléved.

Akárhogy is, én rettenetesen tisztelek mindenkit, aki visszaül az iskolapadba, hogy megvalósítsa azt, ami 20 évesen talán még eszében sem volt. Vagy épp mindig is vágyott rá, de most jött el az idő, hogy testet öltsenek az álmai – no nem azonnal, hanem több éves viszonylatban. Le a kalappal minden szenior diák előtt!

Nyitókép: Pexels