40 felett is óvom a bennem élő kamaszt, mert ő visz előre!

Kevés olyan kifejezés van, amihez annyi jelző tapad, mint a kamasz. A kamasz „mázzal” sok mindent leöntünk. Ha a gyerekeinkkel nem bírunk, nyugtatjuk magunkat: kamaszok.

Ha felnőttként nem tudjuk megmagyarázni valaki viselkedését, azt mondjuk: még mindig nem nőtt ki a kamaszkorból. A sor hosszan folytatható. Talán bele sem gondolunk, mennyi sztereotípiát, elkülönülést ragasztunk rá, és így milyen tartalommal ruházzuk fel a kamaszságot.

Ha akarom, a legszebb időszak, hiszen a világ megtelik változással, új színekkel, ismeretekkel, a felnőttkor ígéretével. Ha akarom, a legnehezebb kor, hiszen a változások által megszületendő új embert kevesen értik. Maga önmagát a legkevésbé.

Egyszer azt mondta valaki, hogy a mai világ az örök kamaszság ígéretét hordozza.

Mert mindig lehet új szerelembe esni, valami miatt bezsongani, új világokat felfedezni. Mintha állandóan a kamaszkori érzéseinket, a kamaszkori szerelmeket, a kamaszkori újdonságokat keresnénk. És minderről úgy beszélt, mint a soha felnőni nem akaró emberek drámájáról, akik nem képesek vállalni a felnőttkor felelősségét.

Szavai végtelenül elgondolkodtattak. Vajon hogyan működik a bennem élő kamasz? Úgy tűnik, az én régi kamaszkorom nagy lázadások nélkül múlt el, és a családi legendáriumban sem maradtak fenn sebek, zúzódások, egyéb „tragédiák”.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor egyáltalán tudom azt, hogy mit jelent kamasznak lenni? Elfedtem a bennem élő kamaszt valami miatt? Vagy számomra a változás belesimult a nagy egészbe, és a figyelmem kevésbé irányult magamra?

És rájöttem, hogy valami ilyen történhetett. Tizenegy éves voltam, amikor megszülettek az öcséim. Két édes kisfiú pottyant bele az életembe, akikkel olthatatlan szerelembe estem. És az azt követő években bennem minden róluk szólt. Ők voltak a kezdő és a végpont a napjaimban. Oly módon összetartoztunk, hogy ha sétáltam velük – bár meglehetősen soványka kis kamaszlány voltam tizennégy-tizenöt évesen -, sokan azt hitték, az én gyerekeim.

Így számomra is észrevétlenül nőttem fel. Az én kamaszom alkalmazkodott a nagy feladathoz. Fontosabb volt a két kicsi élet, és hogy édesanyámnak segítsek, mint az, hogy bennem mi zajlik. Így inkább már a felnőttkoromra maradt saját kamaszságom felfedezése, megértése.

Hogy mégis hol találtam, találom meg a bennem élő kamaszt? Tetten érem minden olyan fellángolásomban, mely egyik pillanatban megszületik, a másikban pedig már szinte nem is emlékszem rá. Minden olyan dühömben, amikor azt érzem, hogy az egész világra haragszom, hogy minden mérhetetlenül igazságtalan.

Minden olyan félelmemben, amikor belekezdenék valamibe, és azt hiszem, hogy nem vagyok elég hozzá, hogy más sokkal jobban tudná ezt csinálni. Mindenben, amikor úgy érzem, na most enyém a világ, én vagyok a leg-leg. És akkor is, amikor valami miatt szégyellem magam, vagy csak úgy egyszerűen nagyon is elbújnék mindenki elől.

Ezek persze legtöbbször csak pillanatok. Mégis fontosak. Mert sokszor többet árulnak el magamról, mint a nagyon is felnőtt percek, órák. A szabadsághoz való viszonyomat is tisztázom ilyenkor. Hiszen valószínűleg a legszabadabbnak a kamaszkor tűnhet. Amikor már sok mindent érzünk, tudunk a felnőtt létről, de még nem a mi felelősségünk úgy egészében az élet. Amikor még az egyik pillanatban önfeledt gyermekként játszhatunk, a másikban pedig életre szóló, lángoló szerelmet érezhetünk. Vagy épp tudjuk, hogy világmegváltásra születtünk.

Talán sokan a kamaszkor végével valahol elrejtik önmagukban ezt az egészet. Mintha az, hogy végérvényesen felnőtt testben létezünk, nagyon is felnőtt gondokkal, nem engedné, hogy tovább rajzoljuk, színezzük azt a képet, ami az életünk. Mintha a felnőtt létünknek attól kezdve be kellene érnie a szürkeséggel, az elnagyolt képpel, a vázlattal.

Azt hiszem, sokat hozzátesz az életünkhöz, ha nem ajtók nélküli falakat építünk a kamaszkor és a felnőtt lét közé. Hanem biztosítunk egy kis átjárást, ami segít megélni, felidézni, hogy semmi nem lehetetlen. Hogy a csoda ott vár ránk, és a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is lehetnek önfeledt pillanataink, amikor egyszerűen csak tudjuk, hogy élni jó.

Én bizonyos alkalmakkor épp ezért tudatosan is engedem, hogy benne maradjak abban az egyébként tovatűnő fellángolásban, bánatban vagy dühben. Megtanultam szeretni magam ezekben a helyzetekben is. Ez az én felnőtt ajándékom a bennem élő kamasznak.

Nyitókép: Unsplash