50-es nőként végre megtanultam boldog lenni!
„Minek örülsz? Az életnek. De már 50 vagy! Hát pont azért.”
16 évesen feszes volt a testem, a bőröm üde, sehol egy ránc, minden tökéletes, de én mégsem tartottam magam szépnek. Mert nem volt elég hosszú a combom, túl magas volt a homlokon, nagy volt a fülem… És egyébként is, sokkal szebb volt nálam a barátnőm, akiért minden fiú odavolt, mert valahogy másképp beszélt, másképp dobálta a haját. Másképp járt, és még a combjai is hosszabbak voltak, mint az enyém.
25 évesen egészséges életet éltem, sportos alakom volt, gyönyörű fiam, mintha a kisöcsém lett volna. Élvezhettem volna a fiatal anyukák életét, de ott bujkált bennem az elégedetlenség, hogy nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, miután elhagyott a férjem.
30 évesen egy nárci mellett hosszú évekig hallgattam: „Nem értesz semmihez! Semmiben sem vagy jó! Te sosem fogsz pénzt keresni! Hülye vagy mindenhez! Nézz a tükörbe, mindig rosszkedvű vagy! Mi a franc bajod van?”
40 évesen kezdtem észrevenni magamon, hogy öregszem. Más lett a testem. Már nem volt elég 2 nap diéta, hogy a lánykori formám hozzam. Ide-oda rakódott a zsír. Új kapcsolat, új terhesség. Küzdés a kilókkal.
Ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Jól csinálom?
Forrás: Unsplash
50 évesen aztán valahogy minden a helyére került. És míg régen 50 évesen illett megöregedni, én épp kinyílni készülök. Már szeretem az életem. Szeretem magam. Szeretem a testem. Nem tökéletes, de rendben van. Szeretem a ráncaim, mert emlékeztetnek arra, hogy 20 évesen ráncok nélkül milyen szép voltam és akkor ezt mennyire nem láttam. Szeretem, hogy tudok hova visszanyúlni, ha tapasztalat kell, de úgy érzem, nézhetek előre is, mert van még ezer tervem.
De mitől is vagyok olyan pimaszul idegesítően boldog ötvenes?
Mert már nem érdekel, mit várnak el tőlem. Nem frusztrálnak a kilók, inkább arra gyúrok, hogy jól érezzem magam a testemben. Nem nyomaszt a jövőm – bár tudom, hogy nem áll előttem egy egész élet, de pont ezért sokkal többet tudok kihozni minden napból.
Könnyű szívvel reptetem ki az életemből azokat, akik lehúznak.
Megtanultam, hogy a más problémája az a más problémája – és nem az enyém. Nem szégyellem a tökéletlenségem, sőt, roppantul szórakoztat, ha hibázok. Vallom, ha egy problémán sírunk, az ugyanaz a probléma marad akkor is, ha nevetünk rajta. Szóval inkább nevetek. Nem hasonlítom már magam senkihez. Egyedi vagyok, ahogy te is. És bár a combom sem lett hosszabb, a fülem sem kisebb, ellenben ami most van, csak rosszabb lesz az idővel, így inkább szeretem magam most.
Hogy ezeket mind gondolhattam volna 20-30-40 évesen is? Igen. De akkor nem gondoltam. Most gondolom, mert most érkeztem meg önmagamhoz. 50 évesen.
Nyitókép: Unsplash
