50 éve mentem hozzád, és egy percig sem bántam meg…
A rejtvény utolsó sora hiányzott hozzá, hogy végre kész legyen. Ott ült felette és nem tudta. A megfejtésre már rájött, amikor a felénél járt, de sosem hagyta abba, amíg az utolsó betűt is bele nem véste a maradék rubrikába.
Így volt csak készen, vagy ha nem, napokig nyugtalanította a tehetetlenség, ahhoz pedig túl büszke volt, hogy bárkitől is segítséget kérjen. Éppen az volt a lényege, hogy egyedül megoldja ezt is, mint annyi mindent már az élete során. Fontosnak és hasznosnak kell lennie minden nap, megoldani egy nehéz feladatot, ami miatt büszke lehet magára.
A közértben sétálva újra és újra forgatta gondolataiban az utolsó kérdést, a teljesség eléréséhez vezető úton. A puzzle sosem tartozott a kedvencei közé, mindig attól félt, hogy a végén hiányzik egy darab, vagy esetleg eggyel több lesz, és majd sosem tudja befejezni. Egyszer megtörtént. Évekig nyomasztotta. A keresztrejtvény más volt. Nem hiányozhat belőle semmi.
Mindig fontos volt egész életében, hogy amit egyszer elkezdett, így vagy úgy befejezze – a folyamatos alkotás érzése. Minél több kérdőjel marad, a befejezetlen ügyek ott ülnek a mellkasán és nyomasztják. Neki, mindig úgy érezte, ez volt a feladata az életben: hogy megoldja, rendbehozza, tökéletesítse, vagy éppen renoválja a dolgokat.
Amikor hazaért, ismét nekiült. Magasabbra tolta a szemüveget az orrán, majd lentebb, de nem lett tőle okosabb. Vízszintes, hat betű. A második „E”. Éppen a fejét vakarta gondolkodás közben, amikor az ajtó kinyílt, és bejött a férje.
FORRÁS: UNSPLASH
– Na feladtad már?
– Tudod, hogy sosem adom fel!
– Akarod, hogy megmondjam?
– Honnan tudnád? Nem is láttad!
– Dehogynem. Tegnap, amikor félretetted, majd tehetetlenségedben két családnak elegendő húslevest főztél, és legalább annyi süteményt is sütöttél – mondta a férfi nevetve. Mindig főzött, amikor nem tudott megnyugodni. Mert a gondolatok így egy kicsit lecsitultak, a recept során előírt utasítások és a szabályok betartása elterelték a figyelmét.
Ilyenkor biztos lehetett benne, hogy mindig van vége a folyamatnak, és általában jó is lett a végeredmény, ha egy kis figyelmet szentelt neki. A férfi nézte, ahogy gyűlnek a ráncok felesége amúgy is ráncos homlokán, és kivette a kezéből a tollat. Remegős körvonalú betűkkel beírta a megoldást. Összemosolyogtak, és a nő hálából szeretettel megölelte a férjét.
Magától sosem kérte volna, de így elfogadta a segítséget, ami többet ért annál, mintha egyedül oldotta volna meg a rejtvényt.
– Látod, ezért mentem hozzád 50 évvel ezelőtt – simított végig a ráncos kézfejen, amin kidagadtak az erek. De ugyanolyan melegséget sugároztak, mint amikor sok évvel ezelőtt először fogta kézen a férfit.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
