Miért röhögsz a tragédiákról szóló posztokon?!

Házban égett kisbaba fotója, videó egy lebombázott városnegyedről, friss hír egy brutálisan megcsonkított nőről, aki nemi erőszak áldozata lett… Az emberek többségében ezek a tartalmak szorongást keltenek, empátiát ébresztenek.

Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a tragédiákról szóló hírek alatti reakciók nagyjából 2-5 százaléka a teli pofával röhögő emotikon. Vajon miért? Ha megnézem a profilképeket, általában kedves, barátságos arcú családanyákat, apákat látok, esetleg néhány átlagos külsejű fiatalt, netán sütirecepteket bőszen osztogató idős nénit. Na és persze sok-sok fake profilt, nyilván.

Persze, senkire nincs ráírva, hogy dühöngő őrült, de vajon elképzelhető, hogy a látszat ennyire csal, és minden kacarászó figura valójában komplett pszichopata, aki „nem szeret, nem szorong, nem tanul”? Napok óta azon jár az eszem, hogy vajon miért reagálnak az emberek vigyorral a tragédiákra, és a következőkre jutottam.

Kognitív disszonancia 

Az, amit lát, nem egyeztethető össze a világképével, ám mivel a szembenézés fájdalmas volna, inkább úgy dönt, nem hiszi el a látottakat. Ha például az illető nem hisz a covidban, nevetni fog a lélegeztetőgépen elhunyt huszonéves fiatalember családjának agóniáján. Hiszen meggyőződése: vagy beállított kép készült fizetett színésszel, vagy idült alkoholizmusban halt meg a szerencsétlen áldozat, véletlenül sem koronavírusban.

A lazaság illúziója, cinizmussal megspékelve 

Különösen a fiatalok vagy a gyermeklelkű felnőttek körében tűnik vonzónak a hideg, cinikus feldolgozása a világ eseményeinek. Ha megkérdezed, miért röhög, azt fogja mondani, hogy a saját és szerettei halálán is röhögne, mert az élet egy kabaré, és hát inkább nevessünk, mint sírjunk, amikor csak lehet.

Polgárpukkasztás  

Ő az, aki folyamatosan lesi és élvezi saját maga környezetére gyakorolt hatását, mert egyszerűen imádja, ha megbotránkoznak a külsején, a viselkedésén, a reakcióin. A polgárpukkasztás esetében voltaképpen eszköz arra, hogy különlegesnek, egyedinek, esetleg félelmetesnek és veszélyesnek láttassa magát.

A szorongás hárítása 

Amikor tragédiával szembesülünk, újra és újra emlékeznünk kell saját sebezhetőségünkre is, ez pedig érthető módon szorongást kelthet. Vannak, akiknek nincsenek kifinomult módszerei a szorongás oldására, ezért inkább nevetéssel hárítanak, tolják el maguktól a drámai eseményt. A pszichológiában amúgy is létezik egy jelenség, amikor is önkéntelenül mosolyog az ember halálhír hallatán. Annyira nem tud mit kezdeni vele, hogy inkább elbagatellizálja, hárítja mindazt, amit hallott.

A “ha eltávolítom magamtól, velem nem eshet meg” illúziója  

Ha nem azonosulok a szomorkodókkal, ezáltal magával az áldozattal, hanen inkább velük szembe megyek az autópályán, akkor én voltaképpen nem tartozom közéjük. Ha pedig nem tartozom közéjük, engem nem érhet baj, ugyebár. Ugyebár? Hát, nagyon nem. Nem ettől függ, sajnos.

Egyszerűen csak mellényúlt 

Biztosan sokan vannak, akik nemhogy nem akartak bárdolatlan bunkónak vagy érzéketlen pszichopatának tűnni, de ráadásul még csak nem is azok… Egyszerűen csak mellényúltak, mert a gyerek lökdöste őket altatás közben. Kellemetlen.

Érdekes, hogy amikor a közfelháborodás vagy épp sokk igazán nagy, mindig akadnak, akik szóvá teszik a 2-5 százaléknyi kacarászót. Ilyenkor azonban szinte soha nem reagál a kérdésekre senki sem érdemben, kivéve azokat, akik a kognitív disszonancia miatt rakták oda a smiley-t. Ők általában elő is húzzák a kalapból a propagandát, amiben hisznek, és ilyenkor élénk vita bontakozik ki a tragédia körülményeit illetően…

Azt még azonban egyelőre nem sikerült megfejtenem, hogy világpolitikai események például hogyan legitimálják apró kisgyermekek erőszakos halálát.  A többiek azonban szinte mindig hallgatásba burkolóznak. Pedig annyira, de annyira érdekelne, hogy vajon mi olyan vicces a pusztulásban, halálban, háborúban, csonkításban, nemi erőszakban vagy a különféle természeti katasztrófákban… Te esetleg rájöttél már?

Nyitókép: Unsplash