Te felelsz a sikertelenségért, ha mindig kifogást keresel!

Létezik egy embertípus, én magamban csak úgy hívom őket, hogy „igen, de emberek”. Ők azok, akik folyton úgy érzik, megoldhatatlan helyzetben vannak, de minden megoldási javaslatra elutasítóan reagálnak.

„Igen, de…” – mondják, és máris jön a kifogás.

Az „igen, de ember” valójában soha nem mond igent, amit mond, az annyit tesz: nem.  

Nem, mert rettegek kilépni a komfortzónámból… Az „igen, de ember” híresen fél kilépni a megszokott kerékvágásból, a langyos, fekáliával szennyezett állóvízből. Hiába vannak jó képességei és lehetőségei, ha nagyot és merészet kell váltani, jó eséllyel nem fog lépni, mert fél.

Viszont jó hírünk is van: a komfortzóna elhagyása gyakorolható, fejleszthető képesség, ha megvan a szándék rá. Érdemes kicsiben kezdeni, apró, újszerű élményekkel, hogy aztán az élet nagy döntései – pályamódosítás, költözés, mérgező kapcsolatból való kilépés – könnyebben menjen majd.

Nem, mert más miatt nem fog menni… 

Az „igen, de ember” hajlamos a körülményei áldozatává válni. Igen gyakran él függő kapcsolatban, érzelmileg, anyagilag vagy mindkét szinten. Függhet az anyjától, a párjától vagy bárki mástól, igen gyakran pedig maga is mártírszülővé válik, aki mindenét feláldozza a gyerekei érdekében. Aztán szenved, hogy nem volt más választása. Ez a pont egyébként kapcsolódik az előzőhöz, hiszen a másra fogás, a teljes hárítás a komfortzónája része…

Nem, mert semmi se sikerül… 

Ez a típus borzasztóan alacsony önértékeléssel rendelkezik. Nem veszi észre, melyek azok a képességei, amik jobb életre predesztinálják. Mert vagy nem is tud ezekről a kvalitásokról, vagy nincs tisztában azzal, hogy ezek kiemelkedőek volnának. Az önértékelése, önbizalma alacsony, a saját sikerességébe vetett hite minimális, ha létezik egyáltalán. Amíg ezen nem dolgozik kellő tudatossággal, ez így is fog maradni.

Nem, mert senkinek sem sikerült a családban… 

Az „igen, de ember” nemcsak saját képességeit becsüli alá, de a lehetőségeit sem veszi észre. Otthonról hozott, örökölt mintái és korábbi rossz tapasztalatai kísértik, azokkal képtelen szembenézni és letenni őket – egyelőre. Ha a nagyanyjának és az anyjának se sikerült, akkor neki se fog, és ha korábban kudarc érte, most sem lesz sikeres. Olyan korlátozó hiedelem, lehúzó tévhit ez, amiből szinte lehetetlen szakértő segítsége nélkül kimászni.

Nem, mert még nem szenvedek eléggé…

A pszichológia szerint a legtöbb esetben kell egyfajta szenvedésnyomás ahhoz, hogy az ember kilépjen szorongató helyzetéből. Az alkoholisták és más függők például nem érzik úgy, hogy le kellene állniuk egészen addig, amíg nincs olyan fájó veszteség, ami mellbe vágja őket. Egy tönkrement házasság, egy súlyos betegség, egy elveszített álommunka.

De nem csak a függők vannak így ezzel: a legtöbb ember akkor lép, amikor már úgy érzi, nincs veszítenivalója. Ennél rosszabb már nem lehet. Ha érzéketlenek, de tényszerűek akarnánk lenni, akár azt is mondhatnánk hát az „igen, de embernek”, hogy „Nem, mert még nem szenvedsz eléggé…” Az „igen, de gondolkozás” helyett érdemes tudatosan arra kondicionálni magadat, hogy „igen, ha”-t mondj hasonló kontextusban.

Vagyis a gondolataidat abba az irányba vidd, hogy milyen körülmények között teljesülne, valósulna meg az adott dolog. Ha minden „igen, de” mondatkezdésed „igen, ha”-ra módosul, hamarosan észre fogod venni a változást a gondolkozásodban is.

Nyitókép: Unsplash