Ma már könyörtelenül kizárlak az életemből, ha bántasz…

2022-05-30 Musa Dóri Szerintünk

Kérlek, tedd a szívedre a kezed és kérdezd meg magadtól: hány alkalom után találod idegesítőnek, amikor egy ember nem tud méltósággal távozni egy kapcsolatból? Hanem újra és újra megkeres, újra és újra véleményt formál, könyörög, néha beléd szúr egyet…

Meddig kell ezt eltűrni? Hány alkalom után érzed, hogy ez teher? Hogy amit te mondasz, azt nem hallja senki. Hogy erre te nem vagy már kíváncsi, és nem azért, mert árad belőled a rosszindulat, hanem mert te pontot tettél oda, ahova ő vesszőt. Mikor tud végleg elfogyni a türelmed és vetsz be minden lehetséges megoldást ellene? Például letiltod minden felületről, mert a szép szó itt már nem segít, hiába minden.

Vajon, ha ezt teszed egy emberrel, akit egykor szerettél, az mit jelent? Önző lettél? Vagy inkább csak kiálltál magadért? Felvállaltad a határaidat? A mai világban mennyire számít ez kegyetlenségnek vagy lélekölésnek? Rosszul kell éreznünk magunkat emiatt? Szerintem nem, de én sem gondoltam mindig így.

Annyira próbáltam megfelelni és ezáltal mindenkit magam mellett tartani, hogy nem vettem észre, erre semmi szükség. Pár hónappal ezelőtt elkezdtem „szelektálni”. Mert azt éreztem, hogy abban a környezetben, ami körülvesz, egyszerűen már nem érzem jól magam. Persze megvolt az oka. Elbúcsúztam azoktól, akik többször kihasználtak, amíg én rózsaszín felhős örök barátságba ringattam magam velük kapcsolatban.

Azoktól, akik nem voltak velem őszinték. És azoktól is, akiknek a fejében évek óta egy használati tárgyként jelentem meg, mint nő. Valljuk be, hogy minden emberi kapcsolatnál kell, hogy legyen határ – én ezt viszonylag későn húztam meg. Sokáig bemagyaráztam magamnak, amikor bizonyos emberek megbántottak, hogy most ez csak egy rossz időszak, de amúgy ő nem ilyen.

FORRÁS: UNSPLASH

Biztosan lenyugszik majd. Biztosan átgondolja a dolgot. Pedig így utólag már tudom, ő akkor volt igazán önmaga. Például, nem tudtam megérteni, hogy miért mond rám egy számomra barátnak hitt ember rosszakat, ha nem egyezik vele valamiben a véleményem. Miért beszél ki a hátam mögött ahelyett, hogy szemtől szemben mondaná?

Miért nem áll szóba velem egyik napról a másikra minden magyarázat nélkül, és mikor jutottunk idáig? Majd rájöttem, hogy ez róla szólt és nem rólam. Nem tudtam megérteni, hogy évek múltán miért kell elhinnem a volt pasimnak, hogy szeret, miközben ez akkor sem volt őszinte szeretet, amikor együtt voltunk. Más bugyijában nyúlkálni, miközben épp „szeret” – számomra nem ilyen a szerelem. És ez megint csak róla szólt, és nem rólam.

Egyre több ilyen helyzetbe kerültem és úgy éreztem, hogy én már nem tartok itt. Vallom, hogy férjünk meg egymás mellett. Mindenkinek lehet véleménye, csak tudjuk tisztelettel közölni úgy, hogy nem tiprunk el vele másokat. Vagy tudjunk elsétálni onnan, ahova nem akarunk tartozni – de ne szórakozzunk a másik érzelmeivel.

Én már rég nem vagyok egy szögről leakasztható lány, aki hagyja, hogy egy férfi a sáros lábát törölje belé. És sajnálom, hogy ez még mindig „divat” egyeseknél – de hiszem, hogy egyre kevesebbek esnek ebbe a hibába. Én már nem tudok mindenféle őszintétlenséget megbocsátani, egyszerűen nem fér bele. Hiszek abban, hogy nem önzőség megtanulni jól dönteni és megválni emberektől, ha már nem fér bele az értékrendembe az, amit csinálnak.

Hiszen az életem az enyém, én döntöm el, milyen társakkal töltöm meg.

És ha úgy érzem, itt az ideje, akkor továbblépek. Levedlem magamról mások sztereotípiáit, levedlem magamról a mártír szerepet. Nem sajnálom tovább, hogy már nem akarok oda tartozni, ahol nem szerettek igazán. És nem érzem rosszul magam azért, mert nem hat meg más könyörgése. És aki ezt nem képes elfogadni, hanem hónapokig „üldöz”, akkor a lelki jólétem érdekében letiltom és továbbmegyek. Mert ez az én életem.

Nyitókép: Unsplash