A „tengeralattjárózós” pasinak nem csak a buta nők dőlnek be!
A ghosting jelenségével manapság rengeteg cikk foglalkozik. Így ezt, azt hiszem, kár is magyarázni. A „submarining”-et viszont talán kevesebben ismerik. Röviden annyi, hogy az illetővel minden klappol, aztán egyszer csak eltűnik.
Majd ismét felbukkan, csak azért, hogy újfent felszívódjon. A ghostingoló csak egyszer – általában az első randi környékén – száll ki az életedből, és nem jelentkezik többé. Míg a másik valóban úgy bukkan fel időről időre, mint egy tengeralattjáró a víz alól. A körnek pedig csak akkor van vége, ha te kilépsz belőle.
Mondhatod, hogy csak azzal lehet ezt megtenni, aki elég ostoba ahhoz, hogy beleessen az ilyen emberek csapdájába. Rávághatjuk, hogy az illető nyilván nős, vagy egyszerre öt élettársa van, sőt, minden kontinensen nemzett már gyerekeket. De, ahogy tapasztalom, a fantomként viselkedő emberek között sokkal több a szingli, mint a kettős életet élő hazardírozó.
Másfelől, tedd a kezed a szívedre, téged is vertek már át. Szinte kivétel nélkül mindenkivel megesik ilyesmi. Aki pedig rendszeresen így viselkedik, az nem átlátszó, idétlen kifogásokkal fog takarózni. Ő maga sem tudja, mit akar. Maradna is, menekülne is egyszerre, hiszen valahol vágyik az elköteleződésre, ugyanakkor meg is rémiszti. Mégis manipulatív, nárcisztikus pszichopatákat megszégyenítő dumákat is képes kreálni, hogy meggyőző maradjon.
Amikor velem történt ilyesmi, természetesen megszenvedtem. Ami nem fért a fejembe, hogy az illető miért ragadtatja magát szerelmi vallomásra, miért keresi és mutatja a kötődést. Csak azért, hogy a következő pillanatban közönyös, rövid üzeneteket dobjon oda, mintha csak alamizsnával szánna meg. Vagy épp időről időre szó nélkül eltűnjön.
Forrás: pexels.com
Utólag már biztos voltam benne: ha őszinte magához, pontosan tudja, hogy sosem akart maradni. Ahogy egyre többet találkoztunk, valamiféle közelséget, az intimitás afféle furcsa utánzatát mégis mutatta felém. De aztán időben észbe kaptam, és ráuntam, hogy csak egy buszmegálló melletti gyorsbüfé vagyok a szemében.
Miután véget vetettem a kapcsolatnak, a leginkább – magam sem tudom, miért – a hátrahagyott holmik zavartak. Itt egy póló, ott egy pulóver, egyéb intimebb cuccok. Jó ideig rakosgattam őket ide-oda a lakásban. Attól a gondolattól, hogy a kukába hajítom őket, valahogy gyerekes, bosszúszomjas hisztérikának éreztem magam.
Szembesülnöm kellett vele, hogy nemcsak rám, ezekre a dolgokra sem tart igényt. Én viszont nem voltam kíváncsi olyan férfi levetett holmijaira, aki engem is annak tekintett. A ruhákból adomány lett, az apróságok pedig végül mégis a kukában végezték. Mindig megválogattam, kit engedek közel magamhoz. Nálam egész egyszerűen ez bizalmi kérdés.
De ha így gondolkodsz, akkor is könnyen megesik, hogy a jóval a rossz is beszivárog az életedbe. Azóta csak akkor engedem meg, hogy valaki nálam hagyja a legjelentéktelenebb holmiját is, ha úgy érzem, stabil kapcsolat alakult ki köztünk, ami jó ideje tart. Talán túlzásnak hangzik.
De a lelkem nem azért van, hogy keresztülgyalogoljanak rajta.
Nem akarom azzal növelni valaki önbizalmát, hogy végignézi, ahogy lassan elkezdek bízni benne – majd amikor célt ért, elsétál. Hiszen meg van róla győződve, hogy ugyanilyen könnyedén vissza is fordulhat. Az életem nem átjáróház, az otthonom pedig nem szeméttároló, ahol a megunt cuccaidat tarthatod.
Nyitókép:
