Minek szülsz még egy gyereket, ha az elsővel sem törődsz?
Valaki magyarázza el nekem, hogy bizonyos emberek miért csinálnak több gyereket, ha arról az egyről sem képesek gondoskodni! Értem itt most emberek alatt azokat az egészséges, szellemileg is ép férfiakat és nőket, akiknek megvan a megfelelő anyagi háttere és a létfenntartáshoz szükséges mennyiségű IQ-ja is.
Szóval nem először látom, hogy megalakul a család, nagy az öröm, jön a baba, mindenki boldog. Aztán X hónap elteltével apu közli, hogy bocs, nekem ez mégsem kell. Rosszabb esetben anyu közli, hogy nevelje inkább fel a nagyi, mert túl sokat sír meg nem hagy aludni.
Sok olyat látok, hogy a szülő egyszerűen nem tud mit kezdeni a gyerekkel. Létrehozta, cuki, de etetni kell, ruháztatni kell, óvodába, iskolába kell járatni. Foglalkozni kell vele, és ez már nem tetszik. Hát nem ez volt megbeszélve, én azt hittem, hogy nem kell a gyerekkel ennyit foglalkozni, mert eljátszik magában! Meg én nem sírós, hisztis gyereket akartam, rossz a termék, én ezt visszaviszem a boltba!
Esküszöm, hogy pszichológiai alkalmassági vizsgálathoz kötném néhány esetben a gyermekvállalást.
Mert ott van az ismerősöm családja például. Apának annyi pénze van, hogy anyának egyáltalán nem kell dolgoznia, csak otthon vezetni a háztartást, szépítgetni a rózsakertet. Esetleg néha elmegy bevásárolni. Tiszta levegőt szívnak, hatalmas újépítésű kertes házban élnek egy nyugis vidéken. Megjött az első gyerek, egy darabig érdekes, izgalmas volt, aztán megunták. A szomszédban van a játszótér, meg ott a hatalmas kert, de a gyerek 2 év alatt egyszer nem találkozott a csúszdával, sem a mászókával. Csak a tablet képernyőjével meg az agyzsibbasztó, értéket csak hírből ismert animációs mesékkel. A szülők egyáltalán nem foglalkoznak vele, a gyerek már kínjában bármit megtesz, hogy felhívja magára a figyelmet, hiába. Most jön a második baba, és összesen hármat terveznek.
De miért? Az elvárások miatt? Vagy ha az elsőnek nem sikerült, majd a második gyerek megmenti a házasságukat? Megszakad a szívem, amikor azt látom, hogy elhanyagolt, magára maradt gyerekek hogyan próbálnak életben maradni egy ilyen érzelmileg elhanyagoló családban. Mert csak addig kellettél, amíg volt mit várni. Addig kellettél, amíg fel lehet rád venni a CSOK-ot. Addig kellesz, amíg eltereled a figyelmemet a szar életemről, vagy amíg cuki vagy és nem tudsz visszaszólni. Tényleg erről van szó?
Félreértés ne essék, vannak olyan agyonhajszolt szülők, akik ha akarnának sem tudnának elég időt szánni a gyerekeikre. Én most kizárólag azokról beszélek, akiknek tényleg minden feltétel adott a gyerekneveléshez. Megvan a pénz, az idő, van tető a fejük felett, de hiányzik valami emberi tényező. Nincs meg az apai/anyai ösztön? A DNS láncból kimaradt egy apró alkotóelem, ami az utódgondozásért felel?
Forrás: Unsplash
Mert nekem ne mondja senki, hogy az odafigyelés, gondoskodás és szeretet kategóriába esik, ha a gyerek kezébe nyomok egy tabletet és végtelenítve beteszem neki a Baby Sharkot! Mert nekem nincs kedvem foglalkozni vele. Persze simán előfordul, hogy már kivagyunk az élettől és csak csendre vágyunk, és így egyszerűbb lekötni a gyereket. De én most arról beszélek, amikor a gyerek alapból sosem látja a napfényt.
Mi történik ezeknek a szülőknek a fejében? Mi játszódik le bennük? Mi a motiváció, amikor eldönti, hogy – bár ez a gyereke sem érdekli – azért csinál még egyet-kettőt. Legyen már bennünk annyi felelősségtudat, hogy ha úgy döntünk, hogy gyereket vállalunk, akkor a vele járó minden pozitív és negatív dolgot is becsülettel végigvisszük!
Nyitókép: Unsplash
