Miért nézel olyan műsort, amiben embereket aláznak meg?

Nemrégiben egy cikk a 19. századi cirkuszok kegyetlen világát mutatta be. Az akkori legnagyobb produkció az átlagtól eltérő emberek a nyilvános mutogatása volt. Mindannyian ismerjük a szakállas nő történetét.

De ezenkívül gyakorlatilag minden látványos tüneteket okozó krónikus betegségben szenvedő, vagy épp eltorzult külsejű ember közszemlére tétele megtörtént. Ezeken a freak show-kon a nézők akár közvetlen közelről is megbámulhatták őket, leplezetlen rémülettel, undorral, vagy épp nevetgélve. A fellépők állítólag adott esetben elképesztő összegeket kerestek ezzel.

Akadt köztük, akinek élete részei voltak az olyan események is, mint fotók és autogramok osztogatása a „rajongók” számára. Viszont sok esetben azért vállalták mindezt, mert az állapotukból kifolyólag nem volt más választásuk, ha nem akartak éhen halni. Megbotránkozással nézünk vissza ezekre az időkre, ledöbbenve elődeink barbár kegyetlenségétől.

Nekem viszont azok a mai tévés valóságshow-k jutnak eszembe, ahol hasonló emberi sorsokat mutatnak be. Reality sorozatok garmadája foglalkozik olyan krónikusan elhízott emberekkel, akik felülni sem tudnak segítség nélkül, vagy épp súlyos testi rendellenességgel születtek. De nem állnak meg ezek a műsorok a fizikai betegségekkel élők bemutatásával. Nézhetsz fetisisztákat, súlyos infantilizmussal élőket, vagy épp kényszerbetegeket.

Ma már enyhén szólva sem lenne etikus, ha ezeket az embereket ketrecben mutogatnák, mint ahogyan az egy régi cirkuszi előadások keretében hétköznapi dolognak számított. Viszont az okok, amiért az ilyen műsorok népszerűek, nagyjából ugyanazok. Elborzadsz, a látvány adott esetben sokkoló, szokatlan – valami, ami teljesen idegen a te mindennapjaidtól.

FORRÁS: UNSPLASH

Mégsem érzünk szégyent, amiért megbámuljuk a szenvedő alanyt. Elvégre már nem kell elutaznod és élőben az arcába bámulnod. Mintha titkon lesnéd meg a mindennapjait. Másfelől, a kamera jelenléte, a tény, hogy ez egy tévéműsor, valahogy elidegeníti az embert. Megadja azt a megnyugtató illúziót, hogy tulajdonképpen csak egy filmet nézünk.

Egyik alkalommal, a tévé kapcsolgatása közben a pasim leragadt egy ilyen sorozat előtt. Felvetődött benne: ha sem a szóban forgó beteg, sem a családja nem dolgozik, hogy tudják állni a kezelésekkel járó rengeteg utazást, költözést, miegyebet? Ha tippelnem kéne, valószínűleg a készítők állják a költségeket, cserébe, amiért szerepelnek a műsorban, feleltem.

Ha a műsor csak a betegséget állítaná középpontba, az átlag néző valószínűleg hamar elunná a dolgot. Ezért a kamerák mindenhol ott vannak. Nem csak az illető állapotán szánakozhatsz. Kukkolhatod a hétköznapjait, a szegényes életkörülményeit. Messze nem arról szól, hogy teljesebb képet kapj egy társadalmi problémáról, vagy hogy miként viszonyulunk egy betegséggel élőhöz, ha meglátjuk a szupermarketben.

Hogy hogyan befolyásolja mindez az intimebb kapcsolatait, milyen folyamatok játszódnak le a háttérben, akár szociológiai, akár pszichológiai szempontból. Hogy hogyan lehetne elejét venni az ilyen fajta másság kirekesztésének, egyáltalán, hol gyökereznek ezek a problémák. Hagyjuk már! Ez trash, épp olyan valóságshow szinten mutat be valakit, mintha azt bámulnánk, hogy egy kupac vadidegent zárnak össze egy bekamerázott vityillóban.

A lényeg, hogy minél sokkolóbb legyen a látvány.

Nyomon követhetjük, hogy vadidegen járókelők megpróbálják sutyiban lefotózni őket a mobiljukkal, vagy épp beszólnak nekik, amiért emberek közé mentek. Akár a 100-200 évvel ezelőtti cirkuszok világát nézem, akár a kábelcsatornákat – a műsor ugyanaz, csak a díszletet cserélték le. Amikor egy ilyen műsorra kapcsolsz, végiggondoltad már, miért nézed, mi vonz benne? Kit akarunk átverni?

Azt hiszem, egyvalamivel még mindig jól lehet keresni: azzal, ha előhívják az emberi természet legsötétebb oldalát. Szánakozás, szörnyülködés ezerrel, a képernyő mindkét oldalán. A főszereplőket pedig ugyanaz motiválja, mint azt a letűnt kori cirkuszi társulatot egykor – életben akarnak maradni.

Nyitókép: Unsplash