Hideg van, de a magánytól reszketek

Állt a lány a peronon, összehúzta magán a kabátot. A vonat megint késett. Nem bosszankodott, bár kissé fázott.

A vastag, fekete kabát alól csak egy bordó sál, a fekete kötött sapkából csak egy hidegkék szempár és néhány jégszőke tincs látszott ki. A kezeit csak addig húzta elő a zsebéből, amíg a fülébe igazította a zenét. A rockzenész még akkor is ordított, amikor befutott a szerelvény, és az utasok közt Vanda is felfurakodott a kocsira.

Beült az egyik kabinba, és várta, hogy induljanak végre a megszokott úton, a megszokott menetrenddel. Csak akkor vette le a kabátot, amikor már az üres, jeges szántóföldek mellett száguldottak. A sálat a nyakán hagyta, úgy nézte a tájat. Mindent dér borított odakint.

A kabinban látszott a lehelete, ahogy sóhajtott egyet. Becsukta a szemét. Szerette azt gondolni, hogy ő tulajdonképpen nem is ember, hanem egy kődarab. Nem érez, nem fáj.

A köveket nem bántja az egyedüllét. Néha, amikor nagyon erősen gondolt erre, sikerült elérnie, hogy egy kicsit elzsibbadjon a keze és elnehezedjen a lába. Igyekezett most is „kővé válni”.

A következő megállónál társaságot kapott. Kis párafelhő és egy udvarias, de alig észrevehető fejbiccentés jelezte, hogy Vanda fogadta az utastárs köszönését. Mielőtt ismét becsukta volna a szemét, megakadt a tekintete a férfi hosszú, vékony ujjain, amelyek a könyvet lapozták. A férfi pedig nyurga végtagjait gondtalanul kényelembe helyezte a lánnyal szemben, és látszólag belemerült az olvasásba.

Vanda megnyugodott, hogy ma sem kell beszélgetnie. Hideg ujjait egymásba fonta az ölében, és visszasüllyedt a gondolatai mélyére, a deres fűben fekvő kőhöz. Pár perc múlva azonban fura érzése támadt. Mintha valami melegítené a kezét. Meglepődve vette észre, hogy az utastársa az ő kezeit nézi.

Vanda zavarba jött a téli hidegtől smirglivé vált bőre miatt. Ujjait elrejtette a pulóver ujjába, és vetett egy szemrehányó tekintetet az idegen férfire. „Bújj vissza a könyvedbe, és ne less!” – üzente a szomszédjának gondolatban. Az felvonta a szemöldökét, és mintha elnyomott volna egy mosolyt.

Ahogy zötyögtek tovább, Vanda egyre kevésbé tudott a gondolataira koncentrálni. Felnézett, és az idegen meleg, barna tekintetével találkozott. Érezte, hogy a dühtől piros lesz az arca. Fújt egyet, de meglepetésére most nem szállt párafelhő: a lehelete már nem látszott a kabinban.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyre melegebb lett, a lányról lekívánkozott a sál is. Vonakodva hajtotta össze maga mellé, szabaddá téve a nyakát. Azt hitte, a szégyentől kezd égni a bőre. A férfi pedig csak ült vele szemben, és már a lány nyakát nézte. Vanda dacosan nézett rá vissza, de hirtelen a vastag pulóver is sok lett a nagy barna szemek kereszttüzében. Reszkető kézzel húzta lejjebb a pulcsi cipzárját.

Az idegen most már nyíltan mosolygott, és tekintetével szándékosan időzött Vanda egymásba font kezein. Majd letette a könyvet, átnyúlt, és finoman kibogozta az összecsomózott ujjakat. A lány mozdulni sem tudott a meglepetéstől. Félt, de hagyta, hogy a férfi két nagy tenyerébe vegye a kezeit, végigsimítsa az ujjait, és a szemébe nézzen.

– Ugye, most már nem fázik? – a hangja mély volt, melegen, hullámozva ölelte körül Vandát. Mintha a karjaiban tartaná és ringatná.

A vonat most lassított, majd megállt. A férfi óvatosan elengedte Vanda kezét. Készülődni kezdett, eltette a könyvet és felvette a kabátját, de a tekintetét nem vette le a lányról, míg egy halk „viszlát” kíséretében ki nem lépett a kabinból, hogy végleg eltűnjön.

Vanda dühe már rég elszállt. Csak ült ott, és csodálkozva vizsgálta ezt az új, ismeretlen melegséget. A vonat azonban mozgásba lendült, a kabin hűlni kezdett, és neki figyelnie kellett, mert tudta, hogy a következő megállónál le kell szállnia. Próbálta megtartani a nagy tenyerek, hosszú ujjak emlékét, de egyre összébb kellett húznia magát a hidegtől. Kinézett az ablakon, és a lehelete vékony jégréteggé fagyott az üvegen.

Pár perc múlva már nagykabátban lépett a jól ismert peronra. Ropogott a zúzmara a talpa alatt, ahogy sietve elhagyta az állomást, hogy ne késsen túl sokat a munkából. A lépcsőig jutott. A nagy rohanásban nem vette észre a lába előtt a kődarabot, amiben megbotlott, és hatalmasat esett, le, a jeges betonra, a sáros lábnyomok közé. A vonat pedig közben nyikorogva indult tovább, az egyik üres, fűtetlen kabinban egy bordó kötött sállal.

Nyitókép: Unsplash