Egy baráttal szakítani rosszabb, mint a pasiddal?

Volt már részem kínkeserves szakításban, de még sosem tapasztaltam meg a bőrömön, hogy milyen az, amikor az egyik legerősebb barátság válik köddé. Ami már nem is barátság, hanem inkább szövetség és valami erősebb, magasabb rendű kötelék fűz titeket egymáshoz. 

Ez a barátság ilyen volt, és elmondom, érzésre pont ugyanolyan szar a szakítás, mint egy párkapcsolatnál – ha nem sokkal rosszabb. Mert a barátságnak azért más a kémiája. Egy párkapcsolatban valahogy természetesebbnek vesszük, hogy hát eltávolodtunk egymástól, nem egyeznek sajna az értékrendjeink, megcsaltál, te rohadék, vagy csak meguntuk a másikat. Egy gimi óta bimbózó barátság, ami tűzön-vízen, hánytatásokon, diszkóbaleseteken, shamewalkingokon, fájdalmas szakításokon, majd azok közös rehabilitációján és őrült kalandokon edzett, az azért más.

Julival január óta nem találkoztunk, amivel nem is lenne baj, hiszen mindig onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Az igazán erős kötelékeknek nem árt az idő, attól még, hogy nem találkozunk, azért szoktunk beszélni. De valahogy nem akart összejönni sem a találkozás, sem a beszélgetés. Vannak azok az emberek, akik ha bepasiznak/becsajoznak, akkor azonnal eltűnnek, és már csak akkor hallasz felőlük megint, amikor jön az sms, hogy “Na megyünk inni pénteken?” – És akkor tudod, hogy szakítottak. De Juli soha nem volt ilyen és szinte mindig hozta magával a fickóját, akit nagyon kedveltünk.

Forrás: Unspalsh

A több hónapos sms áradat (igen, 90’s kid vagyok), Messenger-üzenetek és sikertelen hívások után végre telefonon sikerült elérnem 3 percre a születésnapján. Ahol kiderült, hogy szakítottak a sráccal, mert tavaly nyár óta verte őt a pasi és egyszer egészen agyrázkódásig ütlegelte. De most van egy új faszija, akivel nagyon jól megvannak. Lesokkoltam. “Jaaa, neked nem meséltem? Azt hittem, neked is elmondtam, a többiek már tudták. Nem para, de figyi, most mennem kell, bocsi, majd dumálunk.” – Azzal letette.

Szörnyű volt hallgatni, legszívesebben átöleltem volna, átmentem volna hozzá egy jófajta borral, hogy nyakaljuk be és fejtsük meg együtt a kisodródott életek és tettek miértjeit. És közben rosszulesett, hogy ezek szerint mindenki tudott már róla, csak én nem.

Ha történik velünk valami rendkívüli, akkor van egy fontossági sorrend, akiknek elmeséled. Először mondjuk a párodnak. Vagy ha az nincs, akkor anyukádnak, a tesódnak és a legközelebbi barátaidnak, és én úgy éreztem, hogy ezek szerint már nem vagyok a számára legfontosabb emberek listáján.

Hogyan siklik ki egy szétszakíthatatlannak hitt barátság? Mi lehet az oka annak, hogy két tűzön-vízen át összetartó ember már nem találja meg a közös hangot? Azt hiszem, a mi esetünkben talán egész egyszerűen annyi történt, hogy ő áttért egy teljesen más életmódra, amihez másfajta gondolkodás, problémamegoldás, más szellemiség társul. Nálam pedig talán úgy érezhette, hogy nem tudok kapcsolódni ehhez a nomád, törvényenkívüli, de természetközeli világnézethez és életstílushoz, amit képvisel. Esélyt sem kaptam rá, hogy megmutassa az ő új világát, hogy elmesélje, hogy mit ad ez neki, hogy esetleg én is megtapasztaljam, elmerülhessek benne.

Nem keres már és elvétve reagál az üzeneteimre is, csak fél szavakkal. Nem tudom, hogy valójában mi történt, és ami a legjobban fáj, hogy valószínűleg már soha nem is fogom megtudni.

Nyitókép: Unsplash