Kínlódtam a magánytól – ma már egyedül is élvezem az életet!
Nem adok többet magamból. Nem! Annyi év boldogságkeresés után megállok, visszanézek, és csak fájó emlékeket, kudarcokat és csalódásokat tudok felmutatni.
Oly’ sokszor fojtottam el a bennem dohogó kétséget a józan ész hangja mögé bújó álszent optimizmussal, hogy már nem is tudtam, melyik is szólt a valóság hangján. De most már tudom, nagyon is tudom és bánom, hogy nem figyeltem rá korábban kellőképpen. Egy kérdés mentette meg az életemet: kell ez neked? Kell ez a folyamatos harc magaddal és mással, a boldogság nevében?
Miért, ez a boldogság? Vívni minden egyes nap, mindenért? Nem az ülőhelyért a villamoson vagy a bejutásért a belső sávba, hanem azért, aminek természetesnek és magától értetődőnek kellene lennie? Annak, hogy egyszerűen boldog vagyok! Reménykedve és bizakodva tekinthetek a jövőbe, ami nem kétségbe ejt, hanem örömmel tölt el.
Ahol mindig is úgy képzeltem, hogy nem leszek egyedül, valaki várni fog rám. Valaki, aki megért és akinek ki merem mondani, hogy ugyanolyan lökött, mint én. Nem kell versenyeznünk, ki is a jobb, vagy ki ér többet. Egyszerűen egymásra nézünk és szavak nélkül is tudjuk, hogy mennyit érünk, a világnak, másoknak – de ami a legfontosabb, egymásnak, mert a végén úgyis csak ez számít.
Aki ugyanolyan „beteg”, mert előtte nem kell titkolnom, amit mélyen elfojtok magamban. Mert ő is ugyanúgy lángol, ahogy én. Az összes többi csak porhintés, ami csak elvakít és elvonja a figyelmet a valóságról és a fontos dolgokról. Igenis nehéz volt felismerni, hogy amit ennyire vágyom, az sehogy sem akar összejönni. Képtelen vagyok elérni, hogy boldog kapcsolatban éljek.
Nagy kívánság, igaz? Mindent megért volna nekem, csak megkapjam. Ma már nincs így… Kijózanító pofon volt a felismerés. Kicsit olyan, minta fejjel mentem volna a falnak, miközben csak azt hajtogattam: ez most sikerül, mert megtaláltam őt. Azt, akit eddig kutattam, akire vártam. Persze, hogy mindig melléfogtam, és már az is bűntudatott keltett, ha irigykedtem azokra, akiknek sikerült.
A ritka alkalmak egyike volt, amikor futni mentem. Nem figyeltem a körülöttem lévő világra, csak futni akartam, hónapok óta először. Fel sem tűnt, hogy esőre állt, csak rohantam bele a szürkeségbe, hátha találok valami színt, ami elvonja a figyelmemet a csalódásokról. Persze minden kopott, ólomszínű maradt, ahogy az esőfelhők is, amik bőrig áztattak.
FORRÁS: UNSPLASH
A hideg cseppek összekeveredtek a könnyeimmel, amit senki sem látott és senkit sem érdekelt. Akkor eszméltem fel, amikor egy pocsolyában majdnem bokám szegtem. Porszem vagyok a világban, senkinek se számít, hogy elfújja-e a szél vagy magával ragadja a sodró áramlat. Egyedül vagyok, de még vagyok…
Sajgó lábbal és teljesen átázva vergődtem haza az üres lakásba. Csak ledobtam magamról a vizes göncöket és beálltam a zuhany alá. A forró víz nemcsak az átfázott tagjaimat, de egy kicsit a lelkemet is felmelegítette, picit olyan, mintha újjá születnék. Alig akartam kijönni fülkéből.
A vízpárát töröltem a tükörről, amikor szembenéztem magammal.
Nem igazán tetszett, amit láttam, de lassan megértem, milyen irányba kell elindulnom, hogy ez változzon. Az egyik legnagyobb csatát tényleg a szívünk vívja az agyunkkal. Az ablakhoz sétálok, a zuhogó hideg esőt hozó szürke felhők lassan elvonulnak – talán a lelkembe dúlók is visszább vesznek a tombolásukból.
Nyugaton egy keskeny sávban a lenyugvó nap narancsvörösében izzik a horizont. Reggelre még kisüthet és derült lesz az ég. A tiszta kék égbolt mindig jobb kedvre derített, hátha még nem múlt el a varázsa. Nem akarom céltalanul pörgetni a hírfolyamot, inkább lefekszem, egyedül alszom, mint mindig.
Elalvás előtt arra gondolok, hogy túl rövid ez az utazás – élvezni akarom, még akkor is, ha nincs kivel megosztanom. Lehunyom a szemem: remélem, az ég olyan kék lesz holnap, mint álmaimban!
Juhász Béla novellája
Nyitókép: Unsplash
