Harcolok a volt menyemmel, megvédem a fiam boldogságát!
– Visszaszerzem Andrist attól a kis nőcskétől! Úgyis a saját gyerekét fogja választani, nem a más kölykét! – vágta arcomba a volt menyem.
Nem akartam vele találkozni, de ez egy kisváros, törvényszerű volt, hogy összefutunk. Uralkodom magamon, hogy le ne támadjam, mert eszközként használja az unokámat a volt férje ellen. András fülig szerelmes volt, és majdnem belehalt… Pedig minden tökéletesnek tűnt, és én nem akartam beárnyékolni a boldogságukat, de mindig ott motoszkált bennem a félsz Rékával kapcsolatban.
Sajnos igazam lett, kihasználta a fiamat, elszakította a lányától és külföldre költözött az új párjával. A fiam sem hibátlan, de mégsem érdemelte ezt. A magabiztos, életvidám, céltudatos Andrisom megtört emberként tért haza, és minden bánatát italba fojtotta. Úgy éreztem, anyaként tehetetlen vagyok, őt is elveszítem. Egy este nem ért haza, fogalmam se volt, hol lehet, hiába hívtam telefonon.
Átzokogtam az éjszakát, hogy baja eshetett. Hajnalban jött meg, józanul. Nem tudtam, átöleljem vagy felpofozzam, hogy mit művelt már megint. Gyengéden megfogta kezem és rám nézett.
– Édesanyám, élni akarok! Segíts nekem! – kérte könnyezve.
Annyi önpusztítás után újra akarta kezdeni az életét, és én segítettem. Nem engedtem inni és noszogattam, hogy keressen egy rendes állást, mert alkalmi munkákból nem lehetett megélni. Mintha a sors is megszánta volna, egy újonnan induló kis cégnél kapott lehetőséget. Lelkesen vetette bele magát a feladatokba. Hajnalban ment és későn ért haza.
Fáradt volt, de megnyugvás és elégedettség csillogott a szemében, ám sajnos ott volt a kínzó magány is… Nem mondta, de láttam, mennyire egyedül van. Nem próbált ismerkedni. Túlságosan fájt a válása, mindenért magát okolta. Persze az sem lehet csábító, ha valaki majd’ 40 évesen is az anyjával él… Sokat beszélgettünk erről: azt tanácsoltam neki, bárkivel is lenne kapcsolata, legyen őszinte, ne legyenek titkai.
Inkább egyszer fájjon a visszautasítás, minthogy napról napra újra kínozzák a lelkét. Már feladtam, hogy lesz valakije, amikor újságolta a nagy hírt, bemutatna valakiket. Egyszerre féltem és vártam a találkozást. A hétvégére eljött a barátnője a kislányával. Voltak előítéleteim, de újra vidámságtól és gyermeki kacajtól volt hangos a ház. Anikó olyan kedves volt, és ahogy Andrisra nézett, ahogy szólt hozzá, reménység töltötte el szívemet – bár kicsit megrémített, hogy csuklótól a válláig tetoválások futottak rajta.
Mégis bízni kezdtem, hogy annyi szenvedés után minden jóra fordulhat. A cserfes kislánya, Luca pedig teljesen elrabolta a szívemet. Az ölembe pattant és visszautasíthatatlan ajánlatot tett:
– Leszek az unokád, ha leszel a nagymamám! A fiad már úgy is feleségeként szereti anyát!
– Luca, nem szégyelled magad!? – szólt rá a zavarában fülig pirult Anikó, de csak nevetésben törtek ki. Olyan régi vendég volt a boldogság a házunkban! Gyönyörű nap volt, és az azt követő időszak is vidám maradt. Sok időt töltöttek együtt, s bár köztük is akadtak viták, mindig igyekeztek közös megoldást találni. Olyan harmónia áradt belőlük, amit minden szülő kíván a gyermekének.
Sajnáltam, hogy nem leltek hamarabb egymásra, s mindketten elváltak.
De hálát adtam az égnek, hogy együtt révbe érhetnek. A jövőjüket tervezték, amikor feltűnt a volt menyem és mindent bevetett, hogy közéjük álljon. Mindennapossá váltak az üzenetek, a sértésekkel teli, zaklató telefonok. Andrisék állták a „támadásokat”, de tartottam tőle, hogy tényleg szétválasztják őket.
Úgy segítettem volna, de nem szólhattam bele felnőtt emberek életébe… egészen mostanáig.
– Nem hagyom, hogy bántsd a családunkat! – felelem neki olyan nyugalommal, amennyire csak tőlem telik. Megrémül, de szó nélkül elsétálok. Anyaként jogom van védeni a gyermekem boldogságát. Tudnia kell, hogy mostantól velem is szembekerül, ha áskálódik!
Juhász Béla novellája
Nyitókép: Unsplash