Gúnyoltam az időseket, míg meg nem szerettem egyet…

– Ne már! – csattant fel Zsófi a tanév utolsó napján. Alig várta, hogy véget érjen az első éve a gimiben. Jobban várta az utolsó napokat, mint egy éve a ballagást. Már kész volt a nyári bakancslistája, egy napot sem akart elvesztegetni!

Szeptembertől úgyis újra padba kell ülnie. Erre most tessék, kötelező közösségi munkát kell vállalni. Felháborodását barátnői is osztották, de a szabály az szabály. Otthon magára csapta az ajtót, hozzá se lehetett szólni. Reggelig dühöngött, mire belátta: jobb túl lenni a dolgon minél hamarabb és a maradék időt annyira kihasználni, amennyire csak lehet.

Jelentkezett a helyi önkormányzatnál. Míg papírjait rendezték, azon morfondírozott, hova is fogják beosztani. Virágot nem volt kedve gondozni, csak kosz menne a körme alá. Idősekhez sem akart kijárni, elég volt az otthoni takarítás. Más se kellene, mint valami házsártos vénasszony, aki csak ugráltatja egész nap! Az igazi az lenne, ha egy irodában maradhatna iratokat rendezni. A barátnői biztosan szerencsésebbek lesznek, mint ő, gondolta keserűen.

– Nem hiszem el! – olvasta méltatlankodva, hogy hova is került. Naná, hogy idősgondozásra! Annyi jó volt a rosszban, hogy csak az utca végében álló házba kell járnia egy nőhöz, aki már rég egyedül élt. Erzsi néni. Mindenki ismerte, de szinte semmit nem tudtak róla – bezzeg ő! Szinte mindenkiről voltak friss infói, mégsem mondták rá soha, hogy pletykafészek lenne.

Láttásból ismerte, ahogy botra támaszkodva jutott előre, mégis, a lépteiben volt valami rejtett méltóság és erő. Zsófi félve állt meg a vadszőlővel és borostyánnal befutott ház előtt. Egy pillanatra azt hitte, csak ez a zöld lepel tartja egyben az öreg épületet.

– Gyere be kedveském! – invitálta az udvarba az öreg hölgy. Ő meg a háta közepére kívánta az egészet, de túl kellett esnie a dolgon. Sosem ismerte a nagyszüleit, elhunytak, mire megszületett. Sokszor tettek a barátnőivel gúnyos megjegyzéseket az idősekre. Lassúak, állandóan a helyet követelnek a villamoson és a régi tiszteletről papolnak.

Erzsike mégis az első perctől elvarázsolta Zsófit. Hellyel és házi süteménnyel kínálta. Félt, hogy mindjárt rátérnek a teendők hosszú listájára, de meglepve hallotta, hogy nincs szükség a segítségére.

– Nem kell eljönnöd, kedveském! Megszoktam már egyedül! Látod, mindenem megvan.

Zsófi körbenézett a kicsiny, megfakult, de makulátlanul tiszta konyhán.

– Tudom, hogy a nyár a fiataloké. Ilyenkor élhettek az iskola után. Pihenj csak, majd azt mondom, segítettél! – folytatta a néni. A lány nem akarta elhinni a hallottakat. Hazafelé sétálva pedig nem győzte áldani a szerencséjét, mégsem tudod elaludni aznap este. A szomorú hang állandóan a fülében csenget. „Megszoktam már egyedül!” – ismételgette magában, és már nem akarta megúszni közösségi munkát.

Másnap reggel ott állt a házikó előtt. Erzsike meglepve nyitott ajtót. Sokat beszélgettek. Az öreg hölgy elmesélte, miként maradt egyedül. Apukája elesett a Donnál, vőlegénye, élete szerelme pedig disszidált ’56-ban. Követte volna, de képtelen volt hátrahagyni beteg édesanyját, így maradt. Rokonai lassan elfogytak, magára maradt.

Zsófi csodálkozva hallgatta a történeteket egész nyáron.

Mindenki meglepődött, amikor Erzsi nénitől tanult süteménnyel és vacsorával várta haza a családot. Az anyukájának nem volt ideje megtanítania sütni-főzni, három műszakban járt dolgozni. Egy délután a barátnőivel ült a parkban és egymás túllicitálva számoltak be arról, mekkora szívás a közösségi munka, amikor Erzsi néni sétált el tőlük pár lépésre csomagjait cipelve. A lányok egyből kipécézték, gúnyolva a ruháját és ősz haját. Zsófi nem tudta tovább hallgatni.

– Hagyjátok abba! – ripakodott rájuk mérgesen.

– Ugyan miért? – kérdezte Petra, aki a legharsányabb volt köztünk.

– Mert ő a nagymamám! – válaszolta Zsófi a válla fölött, ahogy ott hagyta őket. Erzsi nénihez lépve elvette a csomagjait. Együtt mentek haza.

Nyitókép: Unsplash