Miért kínozzák „szoptatásnáci” hozzáállással az anyákat?

A nő ismerőseim nagy részének szülés után problémája volt a szoptatással. Vagy egyáltalán nem volt anyatejük, vagy túl kevés ahhoz, hogy táplálni tudjanak vele egy újszülöttet. 

Már a baba érkezése előtt sem foglalkoztatott ez a téma. Úgy voltam vele, hogy ha lesz tej, akkor örülünk, ha nem lesz, akkor meg ez van. Én is tápszeres babaként nőttem fel, teljesen egészségesen, mint hozzám hasonlóan rengeteg ember.

Azzal még nekem sem volt problémám, hogy friss anyaként mindenki az én mellbimbómat nyomorgatta, hiszen csak segíteni akartak. De amikor két hét után is ezzel stresszeltek, bizony elszakadt a cérna.

A letapadt nyelvvel született kisbabám nem tudta időben megtanulni, hogyan jusson anyatejhez. Erre az a megoldás, hogy a 3 óránkénti etetések előtt tizenöt percig trenírozzuk a gyereket és nyomjuk oda a fejét, hátha megtanulja. Az lett az eredmény, hogy az éhes, stresszes újszülött üvöltve vergődött a cicin, ami pár perc alatt zokogó őrjöngéssé fajult. Nem tudom, hogy kinek van ehhez szíve, de én nem kínoztam tovább.

Forrás: Unsplash

Az is szürreális volt, amikor megműtötték a nyelvét: úgy nézett ki, mint Hannibal Lecter, és véres arccal kellett cicire tenni, hátha most jobban megy neki. Nem ment.

A másik kedvencem a bimbóvédő-szondacső kombó. Ez úgy működött volna, hogy fecskendővel anyatejet juttatunk egy vékony csövön át a műanyag bimbóvédő alá, és akkor a baba tud szopizni. Az mellékes, hogy az én gyerekem evés közben hadonászik, mint egy cséphadaró (lefogott kézzel meg őrjöng), így a bimbóvédő 3 másodpercenként leesik.

Ezzel sem lett volna baj, ha a saját tejemről van szó – de ne haragudjon meg a világ, hogy nem akarom idegen nők tejét a mellemre kenni… És nem akarom ki tudja, milyen eredetű tejjel etetni a gyerekem.

Persze azért utánajártunk a témának, mert a barátaink kipróbálták. Az egyik nő tejét kihányta a gyerekük, a másiktól csak szimplán rosszul lett és egész éjjel hasmenése volt. Úgy döntöttünk, nem fogok ezért az élményért minden reggel átvergődni a város másik végére egy csecsemővel, amikor a férjem dolgozik.

És nem elég, hogy a mellszívó használata mellett is elfogy az anyatej, a friss anyuka még állandóan hallgathatja a megjegyzéseket: „De azért szoptasson!” „Ugye, szoptat?” „Tisztában van vele, hogy cumizavara lesz a gyereknek?” „Tudja, hogy nagyon nem jó, ha tápszeres a baba? Hogy anyatej kéne neki?”

Most komolyan, erre milyen választ várnak?

Hogy nem akarok szoptatni, direkt a lefolyóba öntöm a tejem, nehogy jusson a babának? Nyilván mindenki tisztában van vele, hogy az anyatej a legjobb. Nem hiszem, hogy ez a terrorizálás bárkin is segítene, csak még jobban lelkiismeret-furdalást kelt a nőkben.

Civilizált ember lévén nem kezdtem el anyázni soha senkinek, mindig csak bólogattam, hátha akkor hamarabb szabadulok. Otthon tört csak rám a sírás – és anyukám elmesélte, hogy már a ‘80-as években is halálba szekálták ezzel. Biztos benne, hogy a szoptatásnáci hozzáállás a szülés utáni depresszió egyik okozója.

A férjem megnyugtatott, hogy szerinte jó anya vagyok tej nélkül is, és boldogan megetette a kisbabánkat cumisüvegből tápszerrel. Nem igazán tűnt úgy, hogy a babának bármilyen zavara lenne tőle.

Azt gondolom, hogy az egészségügyi dolgozóknak nem ártana néha pszichológiát, empátiát meg emberséges hozzáállást is tanulniuk. Mert az anyatejes táplálás fontossága mellett a nőknek vigasz is kell. Egyszerűen csak annyit kellene mondani, hogy próbálja meg ezt és ezt, de akkor sincsen semmi baj, ha nem megy. Mert akkor ott van a tápszer, amit évtizedek óta fejlesztenek élelmiszeripari mérnökök, és nem az ördög műve.

Nyitókép: Unsplash