Minden csalódásom elfeledem, ha szerethetlek!

Balázs az ablak előtt állva figyelte az eső áztatta hajnali utcát. Gondolatait próbálta rendezni az elmúlt éjszaka után. A szoba csendjét csak az ágyban alvó nő halk szuszogása törte meg. 

A férfi gondterhelten nézte őt. Szeme végigsimogatta kecses vonásait, de izgalom helyet aggodalom lett rajta úrrá. Újra megtörténhet… – Villant át a rajta a fájdalmas érzés, ami már kétszer tette tönkre az életét.

Már csak emlék, de attól még kínozza, mint valami visszajáró múltbéli kísértet. Lettivel képzelte el az életét, az eljegyzésen gondolkodott, mikor rájuk nyitott a bátyja szobájában. Teljesen összetört, főleg, hogy a család nem állt a pártjára. Mint valami rossz filmben. Mindent hátrahagyott és új életet kezdett egy másik városban. Képtelen volt megbocsátani, és exe részéről az esküvői meghívást valóságos arcul csapásnak érezte.

Alig élte túl, de túlélte…

Borival sem alakult jobban a kapcsolata, aki a főnökkel szűrte össze a levet. Ő persze vesztesnek érezte magát, s csak azért nem mondott fel azonnal, mert a kollégái megélhetése függött attól a projektól, amin épp dolgozott. Amint aláírták a szerződést, kilépett a cégtől. Jött egy újabb költözés, újabb állás.

Megértette: csak magára számíthat.

Legalább a munkában sikeres volt, gyorsan lépdelt a ranglétrán, de senkit sem engedett közel magához. Lassan olyanná vált, mint a maszk, amit minden reggel az arcára húzott: a sikeres, megközelíthetetlen vezetőé, akire nem hatnak az érzelmek. Külsőleg irigylésre méltó, de valójában mocskosul szánalmas és magányos élete volt. Néha megosztotta éjszakáit egy-egy alkalmi partnerrel, de végtelenül üresnek érezte magát. Tudta, hogy mi tenné boldoggá, de rég nem hitt a tündérmesékben, míg Johanna be nem lépett az ő részlegére.

Az életvidám, mosolygós nő teljesen rabul ejtette. Eleinte locsifecsinek tűnt, de valójában nagyon is felkészült munkatárs volt. Megőrjítette a közelsége, a kisugárzása, a parfümjének illata, ami egyedivé vált, ahogy a nő bőréhez ért.

Forrás: Unsplash

Johannának is feltűnt, hogy mellette máshogy viselkedik. Hallotta a szóbeszédeket, de nem olyan volt, aki holmi pletykák alapján ítéljen meg bárkit is. Tisztában volt vele, hogy mindenki szerepet játszik. Ő sem beszélt a titkairól, amelyek nap mint nap apránként emésztették belülről. Nem akarta, hogy bárki is sajnálkozva tekintsen rá, pont ezért volt örökké mosolyogva a középpontban.

Mindig sokáig dolgoztak, néha éjszakába nyúlóan. Johannát megnyugtatta a Balázs irodájából áradó fény, és a férfit is, hogy a nő asztali lámpája bevilágította az üressé vált íróasztalok végtelen sorát. Sokat gondoltak egymásra, bár fogalmuk sem volt, mit érezhet a másik, mégis vibrált köztük a levegő.

Végül Balázs szánta el magát az első lépésre, mert mindig is gyűlölte a patthelyzeteket. A nő pedig örült, hogy nem teltek magányosan az estéi. Őszintén beszéltek a csalódásaikról, a felszín alatt viselt lelki sebeikről, amelyek beárnyékolták az életüket.

Titokban tartották kapcsolatukat, de a nő egyre jobban szenvedett ettől. Balázs tudta, hogy lépnie kell, ez nem mehet így a végtelenségig. Csak két lehetősége maradt… Mély levegőt vett és az ágy felé fordult, meghozta a döntését. Tekintete találkozott Johannáéval, aki kérdőn nézett rá. Balázs mellé ült, megfogta a kezét.

– Mindketten töröttek vagyunk, külön-külön már nem leszünk egészek, de együtt még azzá válhatunk – mondta. Johanna áhítattal hallgatta végig a férfit, majd nevetésben tört ki, aki egy pillanatra végtelenül ostobának érezte magát. De a lány magához húzta, és a vállára hajtotta a fejét.

– Tudtam, hogy nem vagy olyan fapofa, mint gondolják. – eEyütt kuncogtak a csípős megjegyzésen. Balázs karjaiba zárt őt és soha többé nem akarta elengedni. Ők is megérdemlik a boldogságot.

Nyitókép: Unsplash