A legkínzóbb, ha közömbös vagy annak, akit szeretsz!

Néhány éve rájöttem, hogy az én életem nagy feladata az elengedés. Mindannyian szembesülünk vele néhanapján, hogy a kapcsolatok nem tartanak örökké.

Aztán amikor véget ér, mindenkinek fáj, de valakinek egy kicsit mégis jobban. Általában én szoktam lenni az utóbbi. Sokat gondolkodom rajta, miért olyan nehéz elengedni egy szerelmet, ami olyan könnyen és váratlanul érkezett…

Kilenc évet éltem egy városban, ahol egy fiú is része volt a személyes világomnak. Jöttek-mentek a kis szerelmek, de mindig ő volt a központ, ami körül keringtem. Nehezen térek oda vissza, pedig havonta meg kell, hogy tegyem. Ő képvisel mindent az életemben, ami elengedhetetlen. Ami annyira jó volt, hogy kapaszkodom belé, mint az utolsó, félig lefűrészelt faágba.

Igaz, ő már régen elengedte a kezem a másik oldalon, mégsem tűnik fel, hogy a semmit markolom, és régen letört már az az ág.

Az idő elintézte, hogy azt higgyem: rózsaszín volt a közös négy évünk, pedig csak az  átmeneti színvakság miatt tűnik így. Néha visszatérek a városunkba, és olyankor automatikusan jön a gondolat, hogy láthatom őt a főutcán. Várom, hogy belebotlok egy kávézóban, a pékségben, vagy meglátom az autóját valahol. Már a gondolattól hevesen ver a szívem, és az jut eszembe, hogy biztos menten meghalok, ha ez megtörténik. Vagy pánikrohamot kapok a város közepén. Pedig tudom, hogy azóta már nem is itt él, sőt, még csak nem is az országban.

FORRÁS: UNSPLASH

Az emlékeket a boldog percek táplálják. Az ritkábban jut eszembe, mennyi rosszat tett velem, amitől nem éreztem magam se nőnek, se szépnek, se értékesnek. Pedig tulajdonképpen még rendes kapcsolat sem volt, csak egy manapság annyira divatos barátság extrákkal. Amiben az a legfájóbb, hogy tudom, mennyire tökéletes lehetett volna.

Ez a fajta kapcsolat egy kompromisszum, amiben az egyik fél mindig szerelmes, a másik pedig csak a pillanatnak él, amíg az igazi szembe nem jön vele.

A barátság extrákkal kapcsolatban minden megvolt, amire vágytam, mégis csak a kínzó vágy mardosott folyton, hogy milyen gyönyörű lett volna, ha… De ő még nem volt kész a felelősségvállalásra. Vagy talán csak ezzel nyugtattam magam, mert a legnehezebb elfogadni azt, hogy nem én voltam neki az igazi. Azt hiszem, azóta már megtalálta, és remélem, hogy boldog. De még mindig nem tudom elengedni az emlékét.

Az álmaimban sokszor beszélgetünk, és egész nap megmaradnak bennem a szavai, pedig nem voltak valóságosak. Vannak napok, amikor már érzem, hogy van hely a szívemben valami újnak, de aztán mégsem. Már nincs görcsben a kezem azon a letört faágon, már csak fogom, mert megszoktam, és jólesik, hogy nem üres a kezem.

Amikor ebben a városban sétálok, az összes volt szerelem emléke megelevenedik, és mégis az övé a egyetlen, ami még mindig fáj. Így hát elhatároztam, hogy ezúttal nem görnyedt háttal, félve megyek végig a főutcán, hanem büszkén, okosan és szépen. Úgy, mint aki tudja, hogy elért valamit az életben, és a boldogsága nem valaki mástól függ. Aztán, ha minden igaz, elindul az elengedés, és valahol útközben egyszer csak majd kiesik a kezemből az a fadarab, amit annyira szorongattam. Remélem, az igazi épp ott sétál majd, és az ő kutyája kapja fel az ágat, hogy megismerkedhessünk….

Nyitókép: Unsplash