Így születtem újjá az El Camino magyar szakaszán – 1. rész
Receptre írnám fel mindenkinek az egyedül zarándoklást. Nem, nem azt, hogy holnap vágj bele a nagy El Caminóba és gyalogolj több ezer kilométert, hogy aztán elmondhasd, megcsináltad.
Azt írnám fel, hogy ne érjen a levelek susogásán, a madarak csiripelésén és az avar zörgésén kívül más inger, miközben falutól faluig sétálsz egyedül az erdőben. Hogy csak a saját hangodra figyelj. Legalább egy pár napig.
Szeretném megosztani veletek, hogy milyen élményekben volt részem a zarándoklatom során, aminek a végén világra hoztam saját magamat. Mindenáron ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek, mert nem éreztem, hogy igazán el tudnék mélyülni a gondolataimban, ha valaki hozzám csapódik. És kifejezetten zavar, ha nem mehetek a saját tempómban, kényelmesen.
Bevallom, eleinte kicsit szkeptikusan álltam azokhoz a kijelentésekhez, hogy egy zarándoklaton az ember megtalálja önmagát, a belső békéjét. Le tud csatlakozni a külvilágról, és milyen jó lesz. Ennek ellenére borzasztóan vártam, már hónapokkal előtte megterveztem az utat és lefoglaltam a zarándokszállásokat.
A kíváncsiság vezérelt
Vajon belőlem mit hoz ki egy ilyen elvonulás? Képes leszek egyedül megjárni, megtanulom-e élvezni a saját társaságomat?
„Indulj el, hogy megérkezhess” – olvastam a magyar Szent Jakab Baráti Kör oldalán, akik a nagy El Caminóba futó két hazai útvonal fenntartásáért, a zarándokok támogatásáért dolgoznak. Jól hangzik, de egészen addig nem értettem meg, amíg októberben végig nem jártam a Camino Benedictust. Ez a hazai bencés kolostorokat köti össze több mint 170 km-en át, Tihanytól Lébényig.
Az első felismerésem hidegzuhanyként ért: ez fáj. Piszkosul. Igen, ha napi 6-8 órát menetelsz egyhuzamban hegyen-völgyön át, az fárasztó, ezt tudtam. A vízhólyagokra azonban nem voltam megfelelően felkészülve. Így amikor a 3. nap végére a kislábujjam és a talpam gyakorlatilag egy egybefüggő véres sebbé változott, teljesen átértékeltem a testemhez való viszonyomat.
Miért van az, hogy bizonyos testrészeink nagyobb figyelmet és gondoskodást kapnak, mint mások? Az arcunkat ápoljuk, hiszen ezt nézik meg jobb esetben elsőként rajtunk. Az alakunkat formáljuk, a hajunkkal fodrászhoz megyünk.
De mi van szerencsétlen kislábujjunkkal?
Ott van, hogy segítsen nekünk az egyensúlyozásban, a járásban, mégis legtöbben méltánytalanul elhanyagoljuk. Vagy a kezünk. Annyira adottnak vesszük a végtagjainkat, a térdünket, a vádlinkat. Van és kész, használjuk minden nap. Ezen töprengtem, miközben próbáltam fától fáig vonszolni magam – és akkor beütött a hála.
Éreztél már igazi hálát valamiért? Úgy őszintén, szívből? Mondjuk a párodért, akit szeretsz, a gyermekedért, a napsütésért? …. És a kislábujjadért?
A szúró fájdalom ellenére valami mélyről feltörő színtiszta öröm öltött testet bennem és folyt ki a szememen könnyek formájában. Miközben arra gondoltam, mennyire hálás vagyok a kislábujjamnak, hogy kitartott még ezen a 24 kilométeren át a következő faluig. Ez a hála aztán végig elkísért az úton és olyan erőket mozgatott meg bennem, amiknek a létezéséről eddig egyáltalán nem tudtam. Szóval a kislábujjam indította el a lavinát.
Ami ezután jött, azt nehéz szavakba önteni…
Folytatjuk.
Nyitókép: Kucsera Lilla Saját képe
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂