A lányt, aki sokáig élt egyedül, másképp kell szeretni…

Ülök a kanapén minden reggel, és a gőzölgő kávé fölött jobb kezemmel hátrasimítom alvástól kócos tincseimet.

A Jóbarátok megy a tv-ben, amit már legalább harmincszor láttam, így lassan belesimulok a puha takaróba. Minden szót ismerek, minden csattanót és párbeszédet. Otthonos a megszokás és a kiszámíthatóság különös egyvelege, ami beszövi a mindennapokat. Van valami varázslatos a reggeli rutinban, ami nekem a Jóbarátokkal és egy bögre kávéval indul. Mindig egyedül.

Aztán egyszer csak bekopogtatott az ajtómon, és közölte, hogy szeretni jött. Nem gondoltam, hogy ilyesmi létezik – hogy a reggeli rutinomnál nem én túrok bele a hajamba, hanem más simítja ki a szememből az eltévedt hajszálakat. A hátamon az idegvégződések, amikről már nem is tudtam, hogy léteznek, újraéledtek puha ujjának érintése alatt. A lelkem dorombolt a cirógatás különösen új, elfeledett élményében.

Idő kellett, mire megértettem, hogy elfogadhatom, amit kapok. Sokáig éltem egyedül, és az a lány, aki sokáig él így, elfelejti, hogy önmagán kívül mástól is kaphat szeretetet. Ez az érzés szinte életidegen, befurakszik a gondolatok közé, egy kócos kis gombolyagként hömpölyög végig, és nem lehet kibogozni. Furcsa, szokatlan, meleg és puha, mint a takaró, és mint a szerelmem teste reggelente ébredéskor, amikor magához húz. Mint egy macska, úgy gömbölyödök a karjai közé.

Egy gondolat van a fejemben ilyenkor: „Hagyom. Ha tudnád, mennyire nehéz megengedni, hogy szeress, hogy hozzám érj, és esendő legyek. Esendő, mert ha egyszer ez mégis elmúlna, és már hozzászoktam, félek, hogy fájna. Féltem magam, és a szívemet, ami már így is darabokban van. És látom, ahogy küzdesz vele, próbálod megérteni és meggyógyítani a forradásokat, amiket nehezen hagyok. Amikor hozzájuk érsz, elhúzódom, és egy kicsit bezárok. Mert olyan régóta vagyok egyedül, hogy ha te is sebet vágsz rajtam, már nem tudom, hogyan kötözöm be.”

FORRÁS:PEXELS

A lány, aki sokáig élt egyedül, nem tudja, milyen az, ha segítenek neki, és majd belerokkan, hogy valakiért az önállóságából engedjen egy kicsit. Mert megoldja. Mindig meg kellett oldania, és ezt ismeri, tudja, hogyan kell és milyen az, amikor nem számíthat senkire. Kicseréli a villanykörtét, leviszi a szemetet, elpakol maga után, beágyaz, elmegy bevásárolni és megfőzi az ebédet.

Bekapcsolja a laptopját, dolgozik, megfőzi a második kávét, aztán a harmadikat. Este kiönti a pohár bort, amivel jobb híján kényezteti magát. Beleül egy kád forró vízbe, és nézi a habok közül kilógó lábujjait, miközben a gondolataiba mélyed. És már nem is mer álmodni arról, hogy más is ölelni fogja a forró vízen meg a habokon kívül.

Majd egyszer csak jön valaki, aki szeretni jött, és felajánlja, hogy kicseréli a villanykörtét vagy leviszi a szemetet. Hozzám is becsöngetett, és csak néztem, ahogy segíteni akart. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, hogy le akarja venni a súlyt a vállamról, ami már belenőtt az izmaimba, oly régóta tartom.

Még nem tudom megengedni, hogy az életem része legyen, pedig az akar lenni.

Egyelőre engedem, hogy szeressen, de még nem hagyom, hogy segítsen nekem, hogy lágyuljak, hogy betörjön. Épp megszelídít, én is érzem, és ő is. Közelebb lép és elfutok, vagy távolabb lépek, de utánam nyúl és segítséget ajánl. Huszadszor is, pedig eddig mindig nemet mondtam. Nem rak rám kötelet, nem húzza meg a gyeplőt, érzem, hogy nem betörni, csak megszelídíteni próbál.

Mert lassan megérti, hogy én vagyok az a lány, aki túl régóta él egyedül ahhoz, hogy hirtelen feladja az érzést, hogy erős, önálló és független nő. Én vagyok az a nő, aki magával küzd, és mégis vele. Aki olyan bonyolultan egyszerű, hogy amikor már azt hitted, enged, mindig elbizonytalanodik egy percre, hogy tényleg, valóban lehet-e egy kicsit gyengébb, egy kicsit esendőbb most egy kicsit ő is…

Nyitókép: Unsplash