Az unalom nem más, mint az önmagad ellen érzett düh
„És te miért nem szeretsz kirándulni?” „Mert túl nagy a csend. Ez unalmas és egyben idegesít.” – Hangzott el a párbeszéd két barát között, nekem pedig rögtön elkezdtek csikorogni a fogaskerekek az agyamban.
Miért idegesít valakit a csend?
Hiszen nincs is jobb testi-lelki feltöltődés (a szexen kívül) egy kellemes sétánál, a természet csendjében. Mélyen belélegezve az avar illatát, miközben csiripelnek feletted a madarak.
Otthon a párommal alaposan megvitattuk a kérdést, és rájöttünk, hogy az ingermegvonás lehet az oka. Egyszerűen az ember nem ekkora ingerdózisra van beprogramozva, amiben élünk, és szinte már függővé váltunk a napi ki tudja, hány millió információ befogadásától. Ebben érezzük magunkat biztonságban, ezen az agyonzsúfolt „autópályán” tudunk csak elnavigálni A-ból B-be.
Ha pedig letérünk a jól bejáratott útvonalról, az agynak új pályát kell keresnie, újra kell tervezni. A folyton áramló TikTok-videók és Insta-sztorik után hirtelen brutál ingermegvonással jár egy csendes séta az erdőben. És amennyire egyeseket ez feltölt, másokat annyira kiakaszt. Jelez az agy, hogy hahó, ez nem a jól megszokott útvonal, itt most valami más történik. Gyorsan keresni kell valami hangosat, zajosat, egy ingert, ami visszakísér a mesterséges kényelembe.
Miért menekülünk a saját gondolataink elől?
Ha lehalkul a külvilág, akarva-akaratlanul felerősödik a belső hang, ami sok embernek ijesztő lehet és szorongást, idegességet válthat ki. Ezt én nagyon szomorúnak tartom.
Forrás: Unsplash
Mitől félünk a csendben?
Ugyanez igaz az egyedüllétre. Aki nincsen jóban saját magával, az nem bír meglenni egyedül. Valami folyton kell, ami lefoglalja a gondolatait. Amikor úton voltam a zarándoklatomon, minden egyes percét élveztem az útnak, miközben egyedül jártam az erdőket-mezőket. Abban a pillanatban, ahogy megérkeztem az első pár napon a szállásokra, elfogott a pánik. Hogy még csak délután négy óra, mit fogok én egyedül csinálni este tízig? De hiszen egész nap csendben voltam a saját társaságomban, mégsem unatkoztam.
Aztán rájöttem, hogy azért nem, mert haladtam. Mentem A-ból B-be, célom volt, küldetésem volt még akkor is, ha mindezt nyugalomban tettem, külső ingerek kizárásával. Viszont amint „céltalanná” váltam, azaz megérkeztem a szállásra és nem volt programom, elfogott az unalom. És az unalom hozta magával a szorongást, hogy nem vagyok most hatékony, nem csinálok semmit.
Egy pszichológus mondta nekem, hogy az unalom az önmagunkkal szemben érzett düh. A tehetetlenség, hogy csinálhatnád, haladhatnál, valami miatt mégsem teszed, ezért dühös vagy.
Engedd meg néha a semmit!
Nem kell, hogy állandóan 10000%-on égjünk, hogy hajtsunk, teljesítsünk és leterheljük az amúgy is túlhevített agyunkat információkkal. Aki úgy érzi, hogy csak ebben a káoszban tud csak létezni, az valójában kilométerekre van saját magától. Ez egy önbecsapás. Engedd meg magadnak a semmittevést, és engedd be a csendet, hosszú távon hálás leszel érte.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
