Minden szerető megunja egyszer a várakozást!

Álmos vagyok. Pilláimat már összeragasztja a szétkenődött szemfesték. Este van. Jó lenne vízszintesbe kerülni egy puha ágyban.

Helyette a víz alá merítem a fejem. Nem lélegzek. Pont jó hideg a víz. Még érzem a levegőben az illatos, gyümölcsös, mámorító hab illatát, de lassan az is elmúlik. Vizes hajam csapzottan omlik a vállamra. Csend van. A pók is mozdulatlanul figyel az ablakban.

Próbálok nem gondolkodni. Nem megy. Folyton csak katt-katt-katt… mint a golyós csapágyak. Forognak. Katt-katt-katt. Újra és újra lejátszom magamban a kimondott szavakat, a megélt érzéseket, érzem az illatokat. Még a csók ízét is a számban. Minden mozdulata előttem van. Újra és újra. Katt-katt-katt.

Mellettem a telefon. Függő vagyok, nem titok. De nem villan fel a piros fény. Ma sem. Csak nézem bambán. Elgondolkozom, hogy milyen lenne, ha beleejteném a habos, hideg vízbe. A kijelzője valószínűleg hamar elhomályosulna, és a végén elsötétülne. Már hiába is várnám a felvillanó piros fényt. De nem teszem…

FORRÁS: PEXELS

Naiv nő holtig remél. És hogy miért nem tanul soha a hibáiból? Mert talán akkor nem lenne olyan fényes, színes szappanbuborék az élet. Úgyis tudjuk, hogy egyszer kipukkad. Miért hisszük, hogy nem, ez a mostani nem pukkad ki soha? Költői kérdés. Az agytekervényeim nem tudják a választ. És mást sem.

Vizes kézzel végiggörgetem a közösségi oldalt. Nyilván rákeresek a posztjaira. Naplemente, az ég alja a narancssárga ezer színpompás árnyalatában tükröződik vissza a borospoháron. Gyönyörű látvány. És még mindig messze van. Persze, nem egyedül. Igen, a feleségével. Igen, én vagyok az, aki meg hiába várja. Tipikus. Mindig a vesztes kártyát húzom.

Amikor  kiposztolja a nyaralás képeit, mindegyik egy-egy kis késszúrás a szívembe. A státusza is csodásan van. Remek. Persze, magyarázhatom magamnak, hogy nem, ez nem úgy van. Meg nem azért. Meg persze, majd más lesz. Mert hát az amerikai filmekben is mindig másképp lesz. De vajon kit áltatok? A buta kis énem mindig felülkerekedik. Pedig azt hittem, hogy racionálisabb vagyok.

De nem. Még mindig a szívem vezérel. És mindig odatartom az arcom egy-egy újabb pofonért.

„Tudod, már csak néhány üveggömböm van – súgom neki gondolatban. – Mind tele reménnyel. Vágyott álmokkal. Halk zenével. Játékokkal. Körhintával. Az egyiket neked adtam. Hogy vigyázz rá. De nem tudtál. Most ott fekszenek a széttört darabjai a padlón. A kis körhinta már nem zenél. A lovacskák is eltörtek.

Csak némán hevernek az apróra tört darabok a padlón. Hullajtok melléjük néhány könnycseppet. A sírástól megrázkódik a vállam, de tudom, hogy menni kell tovább. Felemelem a következő körhintás üveggömböt, kimegyek az ajtón, és hagyom, hogy halkan becsukódjon mögöttem.”

A kádban a víz teljesen kihűlt, lassan a pók is mozdulna már, enné a hálójába akadt kis bogarat. Engem is vonz az ágy. A szemfestéket is illene rendesen lemosni. Még halkan hallatszik, hogy katt-katt-katt, de egyre hangosabb lesz a körhinta mágikus zenéje.

Nyitókép: Pexels