Mindenki a szerelmi életéről panaszkodik a karácsonyi bulikon!

Jövő héten karácsony, és most már a sokadik céges, edzős, valamilyen társaságos bulin vagyok túl. Minden kis csoporttal szerveztünk egy összejövetelt, ahol némi alkohol társaságában azt figyeltük: kiszakítva a megszokott közegből egyébként milyen emberek vagyunk. És milyen problémákkal küzdünk. Vagy legalábbis mit hoz ki belőlünk az alkohol. 

Szomorúan tapasztaltam, hogy alig volt olyan ember, akinek ne lett volna valami problémája a szerelmi életével. A negyedik sör után valahogy mindig arra terelődött a szó, hogy kinek miért nem működik a házassága, vagy miért ghostolnak be a potenciális Tinder-partnerek. Ezekből a beszélgetésekből három visszatérő mintázatot figyeltem meg.

A bizalom hiánya

Meséltem a kollégáimnak arról, hogy voltam egyedül zarándokolni, és az első reakció az volt, hogyan engedhetett el magamban a párom ilyen sok időre (9 nap). Mert ők biztos, hogy nem engednék el a nőjüket… Részben érthető módon a féltés miatt, de nagyrészt a féltékenység beszélt belőlük. Addig faggattam őket a kapcsolataikról, míg végül csak kiderült, hogy totálisan hiányzik a bizalom a felek között és semmilyen programra nem engednék el egyedül a párjukat. 10 éves házasságokról beszélünk. Hogyan lehet így együtt élni valakivel?

Elvárások 

A beszélgetések során többször szóba jött, hogy ki milyen elvárásokkal megy bele egy kapcsolatba. A társaságból az egyik srác már annak örülne, ha a lány nem hagyná szét maga után a szennyesét a lakásban… Mert neki eddig csak trehány barátnői voltak és nagyon boldog lenne, ha legalább minimális rendet tudna tartani maga körül a jövendőbelije. Úgy tűnik nekem, hogy az igénytelenség egy folyton visszatérő probléma, sokszor szóba jön a beszélgetések alkalmával. Persze, mi számít igénytelennek?

Egy barátnőm mesélte, hogy az első randiján a kicsit pocakosabb srácot egyáltalán nem zavarta, hogy egy számmal kisebb pólóban érkezett a vacsorára és végig kilógott a hasa. Ez már az igénytelen kategória? Szerintem az. De mi az a minimum, ami elvárható? És mi számít irreálisnak?

Szintén baráti társaságból ismerek egy srácot, akinél viszont túl magasan van a léc. 25-30 év közötti barátnőt keres, modell testalkattal. Legyen intelligens, hosszú barna hajú, rock zenét hallgasson, és az sem baj, ha tud énekelni vagy játszik valamilyen hangszeren. Hozzáteszem, több mint 10 éve nem talál párt. 

Forrás: Unsplash

A kommunikáció hiánya

Ha problémád van, mondd! Milyen egyértelműen hangzik, mégsem az. Mert sokkal könnyebb a dolgokat a szőnyeg alá söpörni, az érzelmeket elfojtani, mint nyíltan a másik elé állni velük és kitenni őket az asztalra. Márpedig, ha nem beszélünk róluk, maguktól nem fognak megoldódni, sőt. Ezt sokan a saját kárukon tapasztalják meg – és olyankor már késő. Nem szóltak, amikor még lehetett volna, és már nem lesz rá lehetőségük.

Mindig mindent meg kellene beszélni, hogy közös megoldás születhessen. Ha pedig a másik fél nem nyitott a probléma megoldására, az önmagában sokat elárul a kapcsolat minőségéről. És legalább mérlegelhetünk, hogy ez valóban jó-e nekünk vagy érdemes inkább továbbállni.

A megoldás szerintem az önismeret. Mert ha jól ismerem magam, ha bízom saját magamban, nagy valószínűséggel olyan partnert választok, aki ezt viszonozza. A red flagek azonnal felvillannak, ha az ember pontosan tudja, hogy mit nem akar. Ha ismerem magam, tudom, hogy mi a jó nekem, mit keresek a másikban, és nem megyek bele irreális elvárásokkal a kapcsolatba. Ha ismerem és szeretem magam, tudom, hogy az akadályokat csak akkor tudjuk megoldani közösen, ha beszélünk róluk.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂