„Szerezz egy diplomát, és sínen lesz az életed!” Tényleg?!

Érettségi után egyetem vagy főiskola? Ez a mi családunkban sosem volt kérdés. Teljesen mindegy, mi történik, a gyereknek diploma kell. Anélkül nem megy semmire.

Az már inkább fejtörést okozott, hogy hova is adjam be azokat a bizonyos jelentkezési lapokat… Egy szem lányként hová engedhetnek el, mikor annyira féltenek?

„Talpraesett ez a gyerek, 12 éves kora óta buszozik minden egyes nap húsz kilométert oda, majd vissza. Megállja a helyét, hiszen már hetedik óta (kis)gimis, és nem fél a nagyokkal bandázni. De mégiscsak az egy szem lányunk…” – mondták. És ment az agyalás…

Én persze a „mi szeretnél lenni” kérdésre csak annyit tudtam kinyögni, hogy mi nem. Csodálatos pálya, amit a családom – főként – nő tagjai űztek sok évtizede, de nem éreztem vágyat a folytatásra. Én nem vagyok képes arra, hogy ugyanolyan szeretettel és undor nélkül töröljem minden gyerek taknyos orrát, mint anyám tette akkor már vagy húsz éve óvónőként.

De arra a vasszigorra sem éreztem magam alkalmasnak, amit a nagymamám tolt minden hetedik órában a falubeli suhancok között tanárként. Csekély életkorom és lakáskulcs hiányában minden kora délután tanúja lehettem ennek, míg együtt haza nem indultunk.

Hamar beláttam, hogy hiába születtem pedagógus családba, az én vérembe nem került ebből az összetevőből. „Tanulni kell fiam, nincs mese!” – mondta édesanyám tettetett szigorral és bizakodó tekintettel. Így aztán mindent latba vetve érettségi után megcéloztam a belátható közelségben lévő közgázt.

Bizony! Végigseggeltem az összes mikro-, és makroökonómia órát, kisebb szívrohamokat éltem át egy-egy matek zh előtt, majd kitűnően vizsgáztam gazdasági jogból és pszichológiából. És ahogy azt a körülmények elvárták, a végjáték is kiválóan ment.

FORRÁS: UNSPLASH

Immár közgáz-HR diplomával nézhettem szembe a világgal, továbbra sem tudva, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Viszont bővült a listám: most már HR-es sem akartam lenni. Ennek ellenére hamar lett jól fizető, menő, biztos állásom, amit még a gazdasági válság sem tudott megingatni.

Így a család örömmel konstatálta, hogy megérte az a négy év. Ezzel én sem vitatkoztam. Viszont a tuti állást csupán a további útkereséshez használtam. Ha úgy tetszik, csak az anyagi javak és a társaság miatt keltem fel minden reggel, nulla elhivatottsággal, és bár 5 perc késéssel, de minden nap megjelentem.

Egyik suli és tanfolyam követte a másikat, míg közel 30 évesen megtaláltam azt, amit igazán akartam. Na, de hogy ne rohanjunk ennyire előre az időben, kicsit gondolkozzunk el: amikor pályaválasztásra kerül a sor, vajon tud a gyerek felelősségteljesen dönteni a jövőjéről? Vajon túl tud lépni a vadakat terelő juhászon vagy azon, hogy beálljon katonának? Talán szerencsés az, aki igen, talán nem.

Én a mai napig unikornisként nézek azokra a társaimra, akik beiratkoztak valamelyik mérnöki karra, és ott is maradtak.

Tudom, nagyszüleink, sőt, még szüleink idejében is ez volt a norma: amit – szinte gyerekként – választasz, abban éled le az életed. Nem volt divat a pályamódosítás, vagy a pályaelhagyás. Egyrészről nagyon szépnek látom ezt az életet, ugyanakkor én nagyon nagy bajban lennék, ha nem egy rugalmasabb világban élhettem volna meg az útkeresésemet.

Közel 15 év volt, amíg megtaláltam azt a szakmát, amit akár 60 évesen is csinálni akarok. Ami nem munka, sokkal inkább egy szerelem. És ez nem a közgáz, és nem a hr, sőt, nem a kereskedelem, vagy a jogi vonal. Pályaválasztáskor esélyem sem lett volna a mai utamat választani, hiszen a mai hivatásomat még most sem oktatják iskolai körülmények között.  Igazából az, hogy rátaláltam is, csak a véletlen műve… Soha senki nem gondolt arra, hogy egyszer író lesz a “gyerekből”.

Mi a konklúzió? A jó alapok kellenek! Igaza volt a szüleimnek: „Tanulj fiam, az a tiéd marad!” Én megkaptam a jó alapokat, majd később a bizalmat, ami segített abban, hogy merjek változtatni. Merj tanulni, merj fejlődni és merj változtatni! Hiszem, hogy a boldog élet titka nem a robot – az maximum az aktuális igényeket elégíti ki -, hanem a hivatás megtalálása. És ezt egy iskolában sem tanítják, viszont tanulni kell érte!

Nyitókép: Pexels