Attól, hogy egyedül élünk, még nem kell magányosnak lennünk

Gabriella fáradtan nyitotta ki karikás szemeit. Már egy órája csak forgolódott, mióta felébresztették az odakint csiripelő madarak.

Idegesítette a csipogásuk, ahogy a feketerigók a fészkelőhelyért és a tojók kegyeiért versengtek. Az utolsó gondolatnál félrehúzta a száját. Párkeresés… Ó, hogy mennyire is reménytelen próbálkozás ez az egész! Nem is akarta magát ezzel keseríteni, inkább a teendőire gondolt, mozgalmas nap állt előtte.

Végigpörgette magában az aznapi feladatainak listáját, majd szeme a ház előtti parkolóra futott, ahol szürke kis autója állt. Szürke, tizenkettő egy tucat, de megbízható és precíz volt. Akárcsak ő maga a munkájában, ami a válás óta az egész életét kitöltötte. A férje, az a csalfa gazfickó a mézes-mázos szavaival teljesen elcsavarta a fejét. Közel húsz évig voltak házasok, s mindenben gondját viselte az ő Pistájának. Rendezett házasságnak hitte az övéket, míg ki nem derült, hogy évek óta meccsre járás címen egy másik nővel tölti az idejét. Azóta megvetéssel nézett a férfiakra. „Egy kutya mind!” kijelentéssel mondott ítéletet az erősebb nem minden egyes példánya felett. Erősebb, na persze! Nők nélkül rövid időn belül éhen halnának és felzabálná őket a kosz és a káosz. Még a szomszéd Károlykát is…

Mérgesen húzta félre a sötétítőfüggönyt a férfira gondolva. A szemébe sütő nap csak még bosszúsabbá tette. Mit nem bír felfogni azon, hogy hagyja békén?! Mindenhol összefutnak, a lépcsőházban, a sarki boltban, a közeli parkban, mintha árnyékként követné. Télen még a kocsijáról is letakarította a havat. Hihetetlen, hogy mindenütt ott van, ahol ő! Már a lakásból is csak úgy tud kilépni, hogy előtte kiless és hallgatózik, hogy nem hallja-e azt az öblös hangját.

Pedig csak ő segített, mikor csöpögött a csap és fel kellett fúrni azt a polcot. Bár ne hívta volna, azóta mindig bókol és kedveskedően szól hozzá: „Kedves Gabika!” Az apjának se engedte meg, hogy így becézgesse, hát neki sem fogja. S azok a kétértelmű kijelentései! Mindig csak a szerelemre és szerelmeskedésre utal velük, nem hiába, tipikus együgyű pasi, csak azon jár az esze! „Neked meg rajta, anyukám!” – dünnyögte a belső hang, amit mindig igyekezett elfojtani, mert csakis logikusan lehet élni ezt az életet, máshogy nem érdemes.

Forrás: Unsplash

„Ki nem állhatom azt az embert!” – mormogta a teáját kavargatva, mégis tőle kell segítséget kérni, nem halogathatja tovább, hogy lecserélje kocsija téli gumijait a nyári szettre. Senki mást nem ismert, aki segítene neki. Vagy elutasították, vagy lehetetlen időpontban tudtak volna vele foglalkozni. Érezte, hogy ma is összefut Károllyal a lépcsőházban. A férfi ugyanazon a kedveskedő hangon szólította meg, mint mindig. Maga se értette, de egy pillanatra összerándult a gyomra, mégis határozottan adta elő a kérését. Károly kisfiús mosollyal hallgatta végig, ami borzalmasan idegesítette Gabriellát. Nem várta meg, hogy valami frappáns megjegyzést dörgöljenek az orra alá, inkább elébe ment a dolgoknak. Esélyt sem akart adni egy újabb randevú meghívásnak. A mosoly azonnal lelohadt a férfi arcáról, csendben bólintott, majd mély levegőt vett.

– Tudja, Gabriella, attól, hogy egyedül élünk, még nem kell magányosnak lennünk. Nem tudom, ki sebezte meg, de biztosíthatom, én lennék az utolsó, aki bántaná.

– A nőnek elakadt a szava, nem hitte, hogy a férfi is magányos, elvégre mindig vidámnak tűnt. Szobája ablakából figyelte, ahogy rutinosan cserélte le a kerekeket. Pár perccel később csengetett, hogy elkészült, visszahozta a kulcsokat. Gabriella némán állt a férfival szemben, kavarogtak a gondolatai. A csendet Károly törte meg.

– Szívesen segítek, csak ne lenne mindig szigorú a világgal. Különben is, sokkal szebb mikor nevet – mondta a férfi. A nőt szíven ütötték a bánattól átitatott, mégis kedvesen csengő szavak.

– Lenne kedve inni egy teát? – kérdezte félve Gabriella. Régóta magányosan telnek a reggeli teázásai… Károly mosolyogva fogadta el a meghívás és lépett be a lakásba. A nő arra gondolt: talán mégsem minden férfi egyforma…

Nyitókép: Unsplash