“Nem akarok egyedül megdögleni!”

Nem akarok egyedül megdögleni – ez a mondat az egyik kedves barátnőm száját hagyta el. Attól tart, a gyereke hamarosan felnő és kirepül, igazi társat pedig soha nem fog találni. Retteg a magánytól, én meg elképzelni se tudom, hogy lehetne magányos az, akinek a szíve nyitott.

Igen, ott lebeg előttünk legalább egy nagymama vagy dédmama képe, aki műszálas otthonkában, vidéki Kádár-kocka kúriáján várta az évi kétszer hazalátogató, egyébként külföldön élő fiát, akivel aztán az első két órában összevesztek, majd összeszorított ajkakkal ülték végig a Mónika-show tizenhatodik ismétlését a szakadt bőrkanapén. Közben a folyton zsörtölődő “ember”, ha nem vitte még el a mája, saját készítésű házi borral traktálta az ifjút, aki alig várta, hogy szabadulhasson a vaskos káposztaszaggal, naftalinnal és gyógyszerillattal átitatott rémálomból … – No igen, ez valóban magány, a legrosszabb fajtából.

Szó sincs azonban magányról, ha a szíved nyitott marad, és hasonló gondolkodású, értékrendű társasággal jársz össze, vagy akár költözöl egy kupacba. Az osztálytársaimmal mindig azon mulatunk, hogy az üzletben leginkább jártas társunk alapít majd egy prémium idősek otthonát, ahova mi 90 fölött jelentős kedvezménnyel bekerülhetünk, és végigmulatjuk majd életünk utolsó tizenöt évét… Mert igen, mi jó eséllyel tovább élünk majd, mint őseink, és ha vigyázunk magunkra, az orvostudomány segítségével jobb egészségi állapotnak is örvendhetünk majd.

A kevésbé drága mediterrán nyaralóhelyeken – Ciprus, Málta, görög szigetek – az érettségit ünneplő és  legénybúcsúra érkező fiatalok mellett, minden évben találkozunk brit nyugdíjasokkal, akik hajnalig énekelnek, kaszinóznak, beszélgetnek. A nagy teljesítménytúrákon mindig vannak 70 pluszos indulók, akik alkalmasint az ország másik végéből érkeztek a hegyekbe hajnalban – ők már ingyen utaznak, úgyhogy nem bajlódnak tankolással, pályamatricákkal. Valahogy én is így képzelem el az időskort, ha megélem: fizikailag épen, szellemileg nyitottan, anyagilag stabilan, megragadva minden kínálkozó lehetőséget.

Követek a YouTube-on egy 70 éves amerikai nőt, aki öt éve eladta a házát, vett egy kisteherautót – akkorát, ami épp csak egy kombi hossza – és azóta azzal járja a világot. Előkelő éttermekben eszik, hiszen nincs rezsije, a napelem nem kerül pénzbe. Kezdetben tartott attól, hogy életmódja elszigeteli majd, de épp ellenkezőleg: hasonszőrűekből sokkal több barátja lett, mint valaha volt, és hol az egyik gyereke családját látogatja meg, hol a másikat. Ilyenkor nem telepszik rájuk, nem zavarja őket, elvan a maga kis mozgó otthonában, a kertben vagy az ház előtt. Lehet a minőségi együttlétre koncentrálni.

Idős korra, ha most jól építkezel – szerencsés esetben persze előbb -, megtanulod azt is, hogy önmagad legjobb társasága csak te lehetsz, és már áhítod azt, hogy eleget legyél kettesben önmagaddal. Még az életközepet is alig értem el, de már most látom a különbséget: huszonévesen folyton kívülről vártam a megerősítést, állandóan igényeltem, hogy legyen kihez szólni, hétvégente pedig mindenképpen nagy társasággal kellett mulatoznom. Aztán szépen letisztult ez is: még mindig eljárok olykor társaságba, de ma már sok időt szeretek egymagamban is tölteni – kell az egyensúlyhoz.

Forrás: Unsplash

Nem akarok egyedül megdögleni – cseng a fülemben, és továbbra se értem. A teljes élet döntés kérdése, és miért ne dönthetnénk úgy, hogy egész életünkben értékes, építő társaság vesz körül minket akkor is, ha ezért időről időre ki kell lépnünk a komfortzónánkból? Egy ilyen tudatállapotban még akár egy társ is befigyelhet, akivel az életet úgy osztod meg, hogy közben mindketten teljes emberek maradtok, nem egymást eszitek, miközben társas magányban függtök a másiktól… Van egy idős barátnőm, aki 70 évesen találta meg élete szerelmét, és ő mindig azt mondja: ne abból indulj ki, hogy milyenek a 70 fölötti pasik, hanem abból, hogy neked csak egy kell, aki hozzád való… Az pedig már reális elképzelés, hogy az az egy ember rád találjon. Hát még, ha vannak többen is, akikkel kompatibilisek vagytok…

Végül pedig, ha eljön a vég, oda mindenki egyedül megy – csak épp nem mindegy, mennyi szeretettel és tudatossággal felvértezve. Ez pedig csak rajtunk múlik.

Nyitókép: Unsplash