Addig volt jó a kapcsolatunk, amíg elhittem: Bármi lehet közöttünk!

“Akkor volt jó, amikor még a pesti albérletben laktam, és elhittem, hogy bármi lehet” – hangzott el a mondat egy baráti beszélgetés alkalmával. Vészesen ismerősen csengett a mondat. Hallottam már mástól is, hogy magát az illúziót sírja vissza, az elvetélt vágyak és remények házát. Gyakoribb tévút, mint hinnénk. 

Az egyik barátom, aki ezt mondta, sikeres művészi karrierről álmodott, a másik boldog házasságról és szép nagy családról. Közös pont (noha nem is ismerik egymást, csak felületesen), hogy mindketten ettől – és csak ettől – teszik függővé a saját boldogságukat, mióta világ a világ. “Mert akkor érzem, hogy szerethető vagyok, hogy nem senkinek születtem.” “Mert státuszt ad, hogy elég jó vagyok.” – mondják mindketten szinte szóról szóra ugyanazt, egymástól függetlenül. Újra és újra.

Nem képesek boldogok lenni a jelenben

Egyikük képtelen a flow-élmény öröméért alkotni a siker ígérete nélkül, a másikuk pedig nem képes élvezni a minőségi együtt töltött időt a partnerével annak tudatában, hogy az álomtárs –  akit amúgy imád – nem akar egy életre elköteleződni mellette. Ezt felfedezve azonban nem a saját korábbi álmaikat, vágyaikat keretezik át – vagy szakítanak azokkal -, hanem visszavágynak abba az időszakba, arra a pontra, amikor még elhitték, hogy “bármi lehet”. Amikor minden jobb volt, mert még az illúzióik vitték előre őket.

Két út áll előttünk

Úgy hiszem, ha egy sokéves, adott esetben évtizedes periódust azzal a felfedezéssel zárunk, hogy legféltettebb álmunk nem realizálódott, akkor alapvetően két út áll előttünk. Az egyik, hogy elfogadjuk a helyzetet, és átkeretezzük azt, amink van. Nem lettünk ugyan világhírű művészek, de van egy munkánk iránt érdeklődő szűk bázis, ráadásul egyre jobbá válunk a szakmában. Nem élünk ugyan 20 éve boldog házasságban öt gyerekkel, de van egy szuper párunk, akivel adott a közös hullámhossz, és az előző kapcsolatból is született egy klassz kiskölyök. 

Tudomásul vesszük tehát, hogy másképp történtek a dolgok, mint ahogy azt valaha elképzeltük és vártuk, de ami így megadatott, az sem kevés, az sem rossz. Sőt: rengeteg érték és szépség rejlik abban is. Nem is beszélve azokról az életleckékről, amelyeket az évek során adott, és amelyek által közelebb kerülhetünk akár az eredeti célokhoz is: a szélesebb körben elismert művészi tevékenységhez, a tartósabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolathoz.

Kép forrása: Unsplash

A másik út szintén adja magát. Mondhatjuk ugyanis azt is, hogy ha éveken, adott esetben évtizedeken át küzdöttem valamiért és ácsingóztam valami után, ami nem vált valóra, akkor tulajdonképpen itt az ideje annak, hogy új fejezetet nyissunk. Talán nem a művészet az én igazi utam, lehet, hogy inkább más irányba kellene koncentrálni az energiáimat. Lehetséges, hogy nem a herceg(nő)re kell várnom fehér lovon, hanem itt az ideje azt elérni, hogy először magamban, társ nélkül legyek boldog. Vagy tegyem ki az imádnivaló, de elköteleződést kerülő párom, és keressek olyasvalakit, aki ugyanazt akarja, amit én.

Sokan inkább a múltba menekülnek

Gyakran azonban azt látom, hogy az emberek nem az átkeretezést vagy a korábbi mintázattal való teljes szakítást – ami egyúttal durva komfortzóna-elhagyást is hozhat – választják, hanem inkább kétségbeesett vágyakozással húznának vissza oda, ahol néhai illúzióik rejtőznek. Abba a régi, pesti albérletbe… a diákévekbe… térben és/vagy időben oda, ahol még tiszta szívből “hitték, hogy bármi lehet”.

Bizonyos értelemben ez a leginkább kényelmes álláspont. Sírni, hogy kövérek és puhányak vagyunk mindig könnyebb, mint letenni a napi három sört és elmenni helyette edzeni. Ha egyszerűen csak visszavágyunk egy letűnt korba, a múltba, az illúziók világába, akkor nem kell a két fenti út közül egyiket sem felvállalnunk: kényelmesen kesereghetünk otthon az idők végezetéig, a langyos, híg végtermék oldalvizén evezgetve.

Most is lehetne bármi…

Az igazság azonban az, hogy nem csak ott és akkor “lehetett bármi”, hanem most, ebben a pillanatban is lehetőségek széles tárháza áll előttünk. Bármi lehet most is, de csak akkor, ha nem egyetlen lehetséges végkifejlet elfogadására korlátozzuk magunkat. Hanem inkább elfogadjuk, hogy többféle útja, módja, kerete is lehet annak, hogy elégedettek és boldogok legyünk, kiteljesedjünk. Most, a jelenben, nem pedig a múltban vagy a távoli jövőben…

Nyitókép: Unsplash