Akkor is szeretlek, ha az élet mindkettőnket megtört
Alig vártam, hogy véget érjen ez a forró, nyári nap és lemehessek a partra. Imádom nézni a vizet, ahogy a túloldalon a hegyek mögé lebukik a nap, miközben hallgatom a köveket nyaldosó hullámok ritmusos moraját. Ez a kedvenc helyem az egész világon, itt és most, gyönyörű…
A strandolók szép lassan elszivárognak vissza a szállásaikra és a víz is megnyugszik, csak a parti szél fodrozza olykor a tó felszínét, pajkos ráncokat rajzolva a vízre. Szeretem nézni az embereket a napszemüvegem mögül, hogyan simulnak ki ilyenkor a ráncaik. Ahogy leteszik a mindennapok terheit, még ha csak egy kis időre is, hogy békére leljenek. Én is ezért jöttem. Olyan megnyugtató érezni a megszelídült nap melegítő sugarait a bőrömön, végre nem perzsel, mint napközben.
Ilyenkor van időm gondolkodni, ha van értelme az „énidő” fogalmának, akkor az számomra, most van. Telefont sem szoktam hozni magammal. Belül akarom őrizni a képeket, amiket láthatok, nem egy memóriakártyán, amit csak unottan átpörgetek vagy talán többé elő sem veszek. Az enyém marad és velem jön az utamon, és senki nem veheti el, ahogy mást elvettek tőlem…
Üresen bámulok a semmibe a gondolataim tengerébe merülve, mikor meglátom őket, ahogy lassan közelítettek a part felé. A férfi lépésenként tolta előre a kerekesszékben ülő szerelmét, szinte csak araszoltak. Lopva nézem kettőjüket, ahogy a parthoz érnek. Hallottam már róluk, de még sosem találkoztam velük. Minden kisvárosnak megvannak a saját meséi és jellegzetes figurái. Igazi álompárnak számítottak, mindenki irigyelte őket, egészen addig a balesetig… Jó ideje nem adok már a pletykára, de el kell ismerni, mindegyiknek van némi valóságalapja, a többi már csak körítés, mások fantáziája.
Ahogy a parthoz érnek a férfi leveszi a pólóját. Izmos felsőteste fizikai munkáról és természetességről árulkodó, amit nem konditermekben hoz össze az ember. Hibátlannak tűnik, már-már irigylésre méltónak ám a lábán futó, hosszú műtéti csík beárnyékolja az összképet.
A nő finom mozdulattal emeli le széles karimájú szalmakalapját és napszemüvegét, majd a kerekesszéken lévő táskába pakolja. Mindennek tudja helyét anélkül hogy odanézne, biztos nem először rakja el így a holmikat. Ahogy végzett kisimítja arcából rakoncátlan, göndör tincset, majd mosolyogva néz a fölötte őrködő férfira. Incselkedve megráncolja a homlokát, jelezve: – Én kész vagyok! – párja finom csókot lehel az ajakaira.
– Mindjárt jövök! – mondja kedvesen, ahogy visszamosolyog a nőre.
Lassan a vízhez sántikál, s óvatosan bemerészkedik. Derékig gázol, elmerül, majd óvatosan lépdelve kisétál a partra. A nő végig rajta tartja a szemét, ő csak így tudja vigyázni párja biztonságát. Olyan mintha csak ketten lennének a parton, senkire se néz, számára csak a szerelme létezik és ezt nem zavarhatja meg semmi.
Kép forrása: Unsplash
– Nagyon kellemes a víz! – súgja a nőnek, aki egy széles mosollyal nyugtázta a jó hírt, majd a férfi nyakába kapaszkodik, aki finoman kiemeli a kerekesszékből és a tóba sétál vele. Egymásba olvadó alakjuk negédesnek tűnhet, mint valami elcsépelt esküvői fotó, de nem az. Az övék nem. Ahogy a mélyebb részbe érnek elengedik egymást, de közel maradnak a másikhoz. A nő élvezi a rövidke szabadságot, míg párja vigyázó távolságban marad mellette, hogy ha kell, segítsen neki.
A férfi lassan kedveséhez úszik és átölelik egymást. Kedélyesen beszélgetnek, csak ők tudják miről, olykor egy-egy csók is elcsattan köztük. Annyira tökéletesnek és boldognak tűnnek, senki se gondolná, hogy a parton hagyott kerekesszék rájuk vár. Alig vagyunk már a strandon, én is indulok lassan. Utoljára még meglesem őket. Olyan boldogság és harmónia árad belőlük, amit mindannyian keresünk, de oly kevesen találunk meg. Csak arra tudok gondolni, törötten is mennyire tökéletesek illenek egymáshoz.
Nyitókép: Unsplash
