Telefonozó anyukák, ellopjátok a kicsik gyerekkorát!

A szombat reggeli bevásárlás után leültem egy padra a téren, ahol a játszótér boldog zsivaja mellett pont elég nyugalom, és mégis éppen elég gyermeki izgalom zsizsegett a levegőben.

A felnőttek mint a leforrázott verebek, fáradtan ültek szépen sorban. Senki sem tudta, ki kinek az apja vagy anyja, melyik lurkó kihez tartozik igazán, csak a sajátját.

Ha a piros pöttyös labda a lábukhoz gurult, hanyagul visszarúgták a kis fürtös gyerekeknek, akik visongva rohantak utána. Annyira monoton volt már az apukák mozdulata, hogy szomorú volt szemlélni a gépies reakciókat.

A játszótér túloldalán a nagy diófa alatt unott arcú anyukák lökték a hintát, miközben fél kezükkel a telefonnal babráltak. Itt-ott egy-két Messenger-üzenet csipogása is kiszűrődött a gyermeki kacaj mögül. Közben az álmodozó szemű, hosszú, szőke hajú kislány várta, hogy elrepüljön a hintával. Fel a magas égbe, csillagokra vadászni és felhőkön fekve játszani a lemenő nappal, pattogtatni, mint egy labdát.

Szárnyat növesztett a gondolataiban, és repült, mint az űrhajósok, száguldott a madarak hátán ülve keresztül a fátyolfelhős égbolton. Mindeközben anyuka arcán a rideg valóság felfalta a mosolyt a fáradtság árnyékában.

Ahogy ott ültem, szürreális, mégis olyan valódi volt látni őket, és egyszeriben arra gondoltam: ki a gyerek? Amikor az egyik kis lurkó a repülő labdát nézve az apjára kiáltott, „Vigyázz!”, teljesen egyértelmű lett, ki vigyáz kire. Habár már késő volt, mert apuka annyira szugerálta a telefonját, hogy meg sem hallotta a felkiáltást, így éppen fülön találta a gumilabda. Elröppent egy káromkodás a levegőben.

Ott ülve láttam a két világot, ahogy a szülők próbálnak kapcsolódni a régi életükhöz, amikor még nem szentelték minden idejüket csemetéiknek. Nem akarnak kiesni az élet korábbi körforgásából vagy elválni a barátoktól. De miközben annyira igyekeznek mindenhol helytállni, egyszer csak bekövetkezik, amit annyira nem akartak. Nincsenek jelen sehol sem igazán.

FORRÁS: PEXELS

Közben a gyerek vigyáz rájuk, hogy ne sérüljenek. Rájuk szól, hogy kikötődött a cipőfűzőjük a zebra mellett állva, vagy hogy anya nem tette be a táskába a reggelit. Amikor a kocsi felé tartanak reggel, megkérdezik aput vagy anyut, hogy eltette-e a laptoptöltőt, amiért minden reggel vissza kell fordulni, és elkésnek miatta az iskolából. A kislányok orvososat játszanak, megmérik az anyjuk lázát, megvizsgálják az apjuk szívverését, miközben az csak hagyja, de a kezei körbefonják a telefon billentyűzetét vagy a játékkonzolt.

Ahogy ott ültem azon a félig elrozsdált padon, csak az járt a fejemben: a mai világban ki az igazi gyerek a családban?

Ki az, aki megengedheti magának, hogy gyerek legyen? Mert ahogy én láttam azon a forgalmas játszótéren, sok gyerek aggódik a szülei miatt, akik sokkal kevésbé izgulnak, hogy megsérül-e a csemetéjük játék közben. A felnőttek e-mailt írnak a laptopjukon, telefonálnak a főnökükkel, még akkor is, ha már letelt a munkaidő és főállású szülővé válnak megint. Mert bár felnőttek és szülők, nem hiszik, hogy a gyerekek pontosan látják a szemükben a szomorúságot, a félelmet, a csalódottságot.

Nem adnak még nevet neki, nem tudják, mit jelentenek ezek, csak azt, hogy rossz dolgok történnek. Érzik, és elkezdenek gondoskodni a szüleikről, tudják, hogy vigyázniuk kell rájuk. Ez a felelősség ült nagyon sok gyerek vállán ezen az egyetlen zsúfolt, fővárosi játszótéren…

Nyitókép: Pexels