Miért házasodsz meg, ha úgyis megcsalod a feleséged?

Esküvőre voltam hivatalos. Unottan készülődtem, mert bár boldogság járta át a szívem, a házasodók még csak nem is voltak túl közeli barátaim, a lagzik kapcsán pedig a víz is lever.

A tükör előtt próbálgattam a ruháimat, majd eszembe jutott, vajon milyen érzés is volt az, amikor nem egyedül néztem végig, amint a barátaim oltár elé vonulnak, ami jó esetben egyszer adatik meg. Vajon lesz még, aki az én kezem is úgy szorítja, hogy az igazi szerelem diktálja minden cselekedetét, és nem a megszokás? Hogy vajon lesz, aki azért akar maga mellett tudni, mert ő az én, én pedig az ő álma voltam, vagy már megrekedtem azon a szinten, ahol életem végéig hazudni fogják nekem a szerelmet? Ilyen és hasonló gondolatokkal a fejemben ültem be az ünnepre tartó autóba és vágtunk neki a végtelennek tűnő útnak.

Emlékeztem a régi időkre, amikor én izgultam gyűrűs menyasszonyként, hogy vajon mikor jön el a nagy nap. Emlékeztem arra is, amikor egyáltalán a gondolat sem fordult meg a fejemben, hogy összekössem az életem az aktuális társammal. Az jutott eszembe, vajon meg van-e írva a nagykönyvben, hogy mit is kell pontosan éreznie annak a két embernek, aki végül oltár elé járul, vagy egyszerűen csak érzi ezt odabent az ember. És ha csak érezzük, én jól éreztem-e, jól szerettem-e, mikor a szívem csordultig telt boldogsággal, jól szerettem-e, mikor természetesnek tűnt a társamat magam elé helyezni? Jól szerettem-e, mikor kimutattam, ami fáj, jól szerettem-e, hogy nem álltam be a kamu szerelmesek sorába? Mert ha jól szerettem, miért nem kaphattam én is magam mellé a férfit, aki a mindenem volt? Miért nem hagyták odafent az ő szívében is megszületni ezt a csodás szerelmet?

Addig-addig küzdöttem a hasonló gondolatokkal, hogy megfeledkeztem arról, amit a saját bőrömön megannyiszor tapasztaltam: mindannyian máshogy szeretünk, de korántsem biztos, hogy nem szeretünk teljes valónkból. Haragudtam magamra. Hogy talán ha félre tudtam volna tolni a féltékenységet, a hirtelen haragot és azt a sok rosszat, amit a félelem szült bennem, már rég feleségként élhetnék egy boldog férj és egy csodás kisgyerek mellett. Persze nem látok a jövőbe, mégis ott motoszkált bennem a „Mi lett volna, ha?” Ahelyett, hogy átadtam volna magam a közös örömnek, hogy két szív most egymásra talált, ami csoda, ami áldás, ahol méltónak találtak arra, hogy én is köztük, velük együtt ünnepeljek. Szégyelltem magam.

Az autó lassan begördült a parkolóba, és ahogy megláttam az ünneplésre váró tömeget a távolban, elszöktek a szívemből hirtelen a kétes, szomorú érzések, és hála töltött el. A távolt fürkészve sétáltam fel a dombon a barátnőmet keresve. Láttam, hogy a családja izgalommal telve igazgatja a ruháját, a haját, hallottam az önfeledt nevetésüket. Végre boldog voltam, hogy van még ebben a rég elhibázott világban, akit nem az érdek, nem a kényszer, nem a versengési ösztön zavar az oltár elé, hanem a valóság, az önzetlen, kölcsönös, tiszta szerelem. Már akkor ömlöttek a könnyeim, amikor átöleltük egymást. Gyönyörű volt és boldog. Én pedig csontig meghatódtam. Az étterem pultjánál az újdonsült férje mosolygott, és a hatalmas tömegben mindenki boldog volt. Szinte átragadt rám ez az érzés, és mintha a semmibe tűntek volna a még friss, fájó érzések belőlem.

Kép forrása: Midjourney

Hajnaltájt meghúzódtam a kert sötétjében, egy eldugott padon. Néztem a boldogan ünneplő tömeget és megkönnyebbültnek éreztem magam. Boldog voltam, mert egy olyan embernek adott tiszta szívű, jó embert társul a Teremtő, akit szeretek. Boldog voltam, mert tudtam, hogy innentől sínen van az élete. Boldog voltam, mert tudom, hogy sok barátot vesztettem már el szép lassan a házasélet kezdete után, tisztában voltam vele, hogy ő nem az a fajta. Aztán megint dühös voltam magamra, el sem hittem, hogy újra itt jár az agyam. Mígnem az étterem teraszán félrehúzódva két családos férfi beszélgetése ütötte meg a fülemet. Az alkohol hatására megeredt a nyelvük. Ismerősök rég megromlott, szépnek tűnő házassága, ismeretlenek évek óta tartó házasság gyalázása, amiken jókat röhögtek spiccesen. Hogy a nő mennyire buta, hogy semmit nem vesz észre a színlelt szerelemből, amit otthon kap. Aztán a másik történet, akinek már gyermeke is van a szeretőjétől, de a feleség megbocsátott. Eszembe jutott szegény asszony: vajon hányszor fordul meg ez a kés a szívében, mikor a férje szemébe néz? Fiatalok, akiket a pénz köt össze, történetek, amik csak azért nem érnek majd véget, mert mit szólnak majd mások. Nyomorgó emberi szívek, elkeserítő valóság. Eközben a násznép boldogan ünnepelt, és én csak remélni tudtam, hogy ez a mennyben írt, megpecsételt szerelem nem jut ilyen sorsra.

Ekkor döbbentem rá, hogy annyira nem akartam soha beállni a sorba, hogy talán ezért maradtam mindig egyedül. Hogy talán számomra még nem készítették fel lelkileg a másik felemet arra, hogy jól tudjon szeretni. És ekkor vettem hirtelen észre, hogy örömünnep helyett valójában összetört szívek találkozóján jártam.

Nyitókép: Midjourney