Melyik a legrövidebb út visszatalálni önmagunkhoz?

1 évvel ezelőtthöz képest 12 kilóval és valami fura állagú, színtelen-szagtalan kedvtelenséggel lettem nehezebb.

A napok villámgyorsan eltelnek anélkül, hogy megélnék belőlük bármit is. Az események és a találkozások megtörténnek, de szinte semmit nem fogok fel belőlük. Olyan, mintha a távolból nézném saját magamat, ahogy a testem önműködő üzemmódba kapcsol, és elvan robotpilótán amíg le nem merül az akksi. Vagy már le is merült, azért történik mindez. Nincsen kedvem semmihez és céltalanul telnek el az órák. Nem lelem örömömet olyan dolgokban, amiket korábban szerettem csinálni, mint pl. a főzés. Kényszernek, nyűgnek, muszájnak élem meg.

Tulajdonképpen azt sem tudom megfogalmazni, hogy mire lenne szükségem

Talán erre mondják azt, hogy “megkopott a fénye”. Ugyanazt a 2 macinacit hordom felváltva, a házból pedig csak szükség esetén teszem ki a lábam. Legalább még nem nyúltam az alkoholért. Tulajdonképpen azt sem kívánom, nem vágyom arra, hogy valami tompítsa ezt az ürességet, mert maga vagyok az üresség, még a késztetés sincs meg bennem, hogy elnyomjam magamban ezt az érzést. Mert nincs is érzés.

Ezt hívják kezdődő depressziónak? Vagy ez már a haladó fázis? 

Kint legalább 30 fok van, a kertben a gaz lassan a derekamig ér, olyan régen nyírtam füvet. Egyszerűen nincs erőm hozzá. Süt a nap, csodálatos idő van, és ettől csak még rosszabb az egész, mivel semmi kedvem kimenni a levegőre. Egyetlen dolog van ami jól esik: az alvás. Délután, este, amikor csak lehet. Talán ez azért van, mert amíg alszom, addig sem foglalkozom ezzel a tanult tehetetlenséggel, önmagam áldozattá avatásával.

kép forrása: Midjourney

Kellemetlen, hogy a munkám a kreativitáson alapul, amiből most a legkevesebb van. Igyekszem ezért olyan feladatokat vállalni inkább, amihez nem kell túl sokat gondolkodni és nem igényel brainstormingot. Excel tábla hegesztés, árajánlatkérések, adminisztráció, minden, ami favágó munka és lehet automata üzemmódban végezni.

Vajon mit látnak kívülről az emberek?

Én vagyok a vidám depressziós, mint Jim Carrey vagy megboldogult Robin Williams? Akiről kívülről nem látszik, hogy bent szenved? Vagy azért szembetűnik, csak inkább nem szólnak róla, mert nem tudják, hogy mit mondjanak, vagy mert nem akarnak megbántani, vagy szimplán nem érdekli őket?

Olyan érzés, mintha tehetetlenségből építettem volna egy kényelmes puha fészket, amiből nem lehet kimászni. Körbeölel, elálmosít, eltompít. A tudat, hogy mindenért más a hibás, és én csak az események elszenvedője vagyok, olyan, mint egy meleg takaró. Jó elbújni alá. Szar az életem, így alakult, nem tehetek róla, ez van. Felelősséget nem vállalni olyan könnyű.

Azt hiszem hivatalosan is kijelenthetem, hogy szétestem. Melyik a legrövidebb út visszatalálni önmagunkhoz? 

Nyitókép: Midjourney