Hinni akartam, hogy szeretsz, de csak pótlék voltam

Nyár volt. Szétégette a Nap a vállaim, imádtam a Nap sugarait érezni, de nem adta már meg azt a boldogságot, mint régen. Csak álltam az út szélén, néztem, ahogy a járókelők elsétálnak mellettem. Elkaptam néhány mondatfoszlányt, ezekből próbáltam építkezni.

Nyár volt, és emlékeztem, hogy hisztizett a pici lány az üzletben hagyott babáért, emlékeztem az édesanyja szavaira, és a mögöttük tántorgó, félig spicces, magában mormogó idős ember zsörtölődésére is. Lassan szeltem a lépcsőket. Minden foknál szétnéztem, hátha jössz. Pontosan tudtam, hogy nem jössz már, de a szívem beleszakadt és képtelen volt elfogadni.

Lassan, de felértem a lakásomhoz

 

Nem is akartam sietni. Nem volt kihez. Fájt. Fájtál. Majd’ megszakadt a szívem. Tudtam, hogy az eszed és szíved is hozzám húzna. De a megszokás erősebb. És lehettem bármilyen erős, képtelen voltam a te saját démonjaiddal szembeszállni. Pedig próbáltam. Egyszeriben elkezdtem nem élni. Akartam, de nem ment. Tudtam, hogy a kettőnk viszonya egy végletekig mérgező dolog, ahol te elveszel mindent, én pedig néhány boldognak hazudott pillanatért mindent adtam. Még arra is emlékszem, hogy azt mondtad, csak kicsit leszel távol. Csak egy utcával arrébb sétálsz egy barátodhoz, és nemsoká hazaérsz.

Akartam hinni, hogy ez a közös otthonunk

 

Boldog voltam. Vártalak. Elkészítettem a vacsorát, gondosan ügyeltem minden apró részletre, hogy ne legyen, amiben kifogásod találod. Pedig tudtam, hogy lesz. Tudtam, hogy nem tudok elég jó lenni. Láttalak téged, és láttam magam. Én mindig imádtam a káoszt, te mindig imádtad a patikás rendet. Imádtuk egymást, de képtelen voltam rájönni, mivel vegyelek rá arra, hogy elhidd: az élet nem a tökéletességben rejlik, hanem épp annak a tökéletlenségében.

Aztán jött az alkohol

 

Imádtál anélkül, és azzal is. Én nem tudtam veled betelni, pedig tudtam, hogy a nagy szenvedélyen kívül kettőnkben semmi közös nem volt. És még azt sem ugyanúgy éltük meg. Elindultál, hogy nemsoká jössz, szeretnél finom vacsorát. Boldog voltam. Mintha tartoztam volna valakihez. Mintha az enyém lettél volna. És te nem jöttél. Vártam, az idő telt, de nem jöttél. Nem akartam telefonálni, azt akartam, hogy érezd magad jól. Ugyanakkor darabokra szakadt a szívem, hogy én kevesebb vagyok a barátoknál.

Fülig érő szájjal álltam a  konyhában, hogy minden kész, amit szerettél volna. Hívtalak. Nem vetted fel. Vártam. Tudtam legbelül, hogy csapdába estem és a semmire várok, mégis vártam. Sokáig. Újra hívtalak. Megint nem vetted fel. Hülyének éreztem magam. A világ idiótájának, aki a lehetőségeihez képest megtesz mindent a másikért, akiről tudja, hogy teljesen nem az övé a szíve. De nem tehettem mást. Beláttam, hogy semmi vagyok. Hogy senki vagyok az életedben. Fájt. Talán még néha könnyeztem is, mikor rendet varázsoltam a kusza konyhában.

Lefeküdtem aludni

 

Tudtam, hogy hiába. Annyira fájt a szívem a hiányodtól, attól, hogy szeretetlen senki, pótléknak éreztem magam, hogy képtelen voltam elaludni. Aztán a kimerültség mégis álmot húzott a szemeimre. Fájdalmas álmot. Arra ébredtem, hogy hazaértél egy profi, barátokkal eltöltött délutánt követően. Igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra, és nem volt nehéz. Szerettelek. Legalábbis azt gondoltam akkor, hogy szeretlek. Te is boldog voltál, vacsoráztunk, beszélgettünk.

Minden fájdalmam elszállt

 

Aztán mire a torkomban dobogó szívem végre leköltözött a gyomromba, az öledben feküdve, karjaid ölelésedben hívtál egy barátot. Nem hallgatóztam. Nem is érdekelt. Elmesélted, milyen jó, itt vagy velem, de azért mégis, nem az igazi az egész, hiányzik az ex, csak rá tudsz gondolni állandóan. Becsuktam a szemeimet. Azt hittem, ezzel semmissé teszem a hallottakat. De a csevej sokáig tartott, és egyszer a szívem üzent a lelkemnek, hogy ezt már nem lehet elviselni egy magát valamire tartó nőnek. Leültem a padlóra. Neked háttal. Ömlöttek a könnyeim hallgatva, mennyire hiányzik a másik, mennyire fáj, hogy már nem veled van. A fájdalmam mélységes szégyenbe váltott. És ez volt az utolsó estre, amikor melléd feküdtem le az általam közösnek hitt ágyunkba.

Nyitókép: Midjourney