Valaki miatt sírni intimebb, mint lefeküdni vele?

Egy nő és egy férfi közös balladájának is nevezhetném, ami köztünk volt. Nehezen datálható, hogy mikor kezdődött a közös táncos, zenés, hisztérikus felvonásunk. Valahogy nem volt sem igazán eleje, sem igazán vége. 

Csak filmként pergő képkockák és félmondatok vannak meg. Ahogy először beültem mellé az autóba. Az, ahogy felmerült bennem – miközben tudatosult lassan –, zavarban van. Végülis furcsa és zavarba ejtő lehet egy idegen nő előtt vezetni.

És jött az érzet

 

A felismerés, hogy egy ismeretlen nő vagyok az életében – és maradhatok is. Önbizalmat adott. Tetszett, ahogy vezetett. Valamelyest komolyan, de szorongva. Olykor bizonytalanul. Óhatatlanul is mosolyt csalt az arcomra.

Az örök vesszőparipámmal szórakoztattam

 

Miszerint az automata váltós autó az egyetlen, aminek értelme van. Hiszen teljes mértékig felesleges váltogatni. Ez csak valami önszívatás az európai, de főleg a kelet-európai népek részéről. Láttam, hogy nem ért velem egyet. De azt is, hogy nem fogja bevallani. Akart engem, és ehhez bármit hajlandó lett volna bedobni.

Röpke út volt a forrongó belvárosban. Különös kontrasztot jelentett a beklímázott autó és a kinti őrjítő meleg. Nem akartam, hogy vége legyen a még el sem kezdődött légyottunknak.

A semmiből csattant el az első csók

 

Nem számított rá. És én sem számítottam rá, hogy valami hirtelen jött belső késztetésre hallgatva áthajolok és belecsókolok a nyakába. Egyszerre volt sós és szúrós. De mégis nagyon ismerős. Átsuhant az agyamon: én ezt a férfit régről ismerem. Majd rögtön jött a racionalitás: nem ismerhetem. Mégis annyira otthonos és megnyugtató volt.

És ez meg is maradt végig. Soha egy pillanatig nem éreztem magam feszélyezve előtte. Sem az első együttlétnél, sem az első sírásnál. Pedig, ha valami, akkor a sírás egy igazán intim műfaj. A valaki előtt sírás kiüti az összes játszmát. A valódi sírás bevisz a teljes kontrollvesztettség állapotába. Ha valamit, akkor ezt nem tudod megregulázni.

Legalábbis az igazi zokogást

 

Azt, ami a belsőd legmélyebb bugyrából tör elő. A pár könnyes, filmes sírást lehet irányítani. Ott még tudod, hogy most folyik le a könny az arcodon. Meg azt, hogy figyelned kell a sminkedre. Zsebkendőért kutatsz. Ha nem találsz – mert te nem vagy rendes nő, akinél minden is van –, akkor csak szépen visszanyeled a könnyeket.

Ez nem ilyen sírás volt. Nem merült fel a zsebkendő. Vagyis de, felmerült, de akkor már mindegy volt. Taknyom-nyálam egybefolyt. Szürreális volt, ahogy ültem a kanapéján – azon az olyan jól ismert és szeretett bútordarabon –, és csak hüppögve ömlött belőlem az összes elfojtott érzelem.

Fogalmam sincs, hogy meddig tartott ez a fajta önkívület. Nem tudom, hova lett közben ő. Kicsit megszűnt létezni a világ. Talán megfogta a kezem. Bár ez nem igazán volt szokása. Akkor talán átkarolt. Azt sem tette túl sokszor. Valószínűbb, hogy ült mellettem tétlenül. Talán kétségbeesetten. Vagy inkább zavarodottan. Őszintén nem emlékszem.

Azt nem tudom, hogy mikor ment ki, de azt igen, hogy az egyik kezében egy vécépapír-gurigával tért vissza. A másikban vízzel. Nem szólt, nem nyugtatott, csak letette mellém. Ezt akkor gondoskodásnak éltem meg.

Én sem szóltam

 

Csak magamban elkönyveltem, hogy akkor biztosan neki sincs zsebkendője. Mert akkor csak adna. Gondolom. De örültem, hogy legalább WC-papír akadt. Mégis csak egy félig idegen – akkor már évek óta ismertem, de mégis – előtt voltam. Kezdett zavarni, hogy takonyban és könnyben ázom.

Átölelt, miután arcot mostam. Meg akart csókolni is. Értetlenül álltam előtte. Nem undorodik a nőtől, aki nemcsak meztelenre vetkőzik előtte, de érezni is mer?

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Midjourney