Diákként egy üzemben gályáztam, és jót tett!
A diákmunka a szakmai karrier megalapozásának első lépése, kitűnő referenciagyűjtő és kapcsolatépítő tevékenység – hinném, ha egy csúcsértelmiségi újlipóciai család alternatív iskolát végzett tagja volnék.
De nálunk, vidéken, a diákmunka valami egészen másról szólt. Így sincs okom panaszra, sőt. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket a család támogat céljai elérésében.
Ezért nem kellett 15 évesen krumplit szednem vagy irodát takarítanom. Egyetemistaként viszont már szükségét éreztem, hogy legyen saját keresetem, így jelentkeztem is a diákmunkát közvetítő cégek mindegyikéhez, biztos, ami biztos alapon.
Mivel épp 18 múltam, és volt már érettségim, volt, hogy multicéghez hívtak a portást helyettesíteni. De aztán végre eljött az idő, hogy bekerültem az egyik helyi összeszerelő üzembe, ahol mindenes lettem a többi diákkal együtt.
Heti három-négy napban, nyolc órában, két műszakban. Hétvégenként extra pénzért. Hamarosan kiderült, hogy diákot foglalkoztatni azért jó, mert olcsó, és minden héten oda vagyunk épp beoszthatók, ahova kell.
A munka, amit végeztem, nem sok szót érdemel – vakdugózni és gumicsövet darabolni utáltam a legjobban -, de a szociológiai ismereteim döbbenetes mélységben gazdagodtak. Kiderült, hogy a diákmunkások többsége könnyedén kasztba illeszthető:
Voltak, akik kimondottan nehéz anyagi körülmények közül jöttek. Nekik nem lett volna lehetőségük egyetemre járni, ha nem termelik meg az ehhez szükséges pénzt. Őket általában az irodában helyezték el, mert minden nap jöttek, és a sulit levelezőn végezték. Kicsik már olyanok voltak, mint a cég állandó alkalmazottai.
Aztán ott voltak azok, akik jómódú dinasztiából származtak, és a családi vállalkozásnál biztos pozíció várta őket. De a saját erejéből magasra kapaszkodott szülő ragaszkodott ahhoz, hogy először a csemete “ismerje meg a valódi életet és küzdelmet” is.
Hogyan tudná értékelni a vaskos középvezetői állást 20 évesen, ha előtte nem fagyoskodott mínusz tíz fokban reggel 4:40-kor az üzemi busz megállójában? És nem törte véresre a kalapács az ujját, miközben a műszakvezető ordítva szidja az anyját, hogy haladjon gyorsabban, mert leáll a sor?!
Akadt egy sor olyan ifjú munkásember is, akik igazság szerint csak papíron voltak diákok, de ezzel a kegyes hazugsággal mindenki jól járt. Az üzem olcsón megúszta a foglalkoztatást, a munkaerő meg lényegesen rugalmasabb foglalkoztatási keretet kapott: járhatott akár heti egyszer, kétszer, háromszor is.
És elég volt a hét vége felé szólnia, hogyan tervezi a következő hetet. Volt, aki a krónikus beteg gyerekét hordta orvoshoz, fejlesztésekre, más zenészkarrierről álmodott, és otthon komponált félállásban a gyári munka mellett.
Az áldiákok kimondottan izgalmas beszélgetőtársak voltak, ha melléjük sodort minket a csarnokban a szél… és a műszakvezető.
És persze volt a magamfajta kalandor, akinek nem volt életbevágó szükséglete a pénzkereset 18-20 évesen. De éreztük, hogy ideje már egy kis tapasztalatot szerezni és saját büdzsére szert tenni ebben a matuzsálemi életkorban.
Szinte mind az elsők voltunk a magunk választott pályáján, így nem volt szülő, rokon vagy ismerős, aki szakirányú helyre protezsált volna be minket. Mi pedig önbizalom híján voltunk ahhoz, hogy ilyesfajta helyre magunk jelentkezzünk. És hát amúgy is: a szakirányú diákmunkáért valószínűleg nem járt volna pénz sem.
Az állandó dolgozók között is volt mindenféle ember: akadt, aki írni is alig tudott, más többdiplomásként menekült a három műszakos kiemelt fizetésbe a közalkalmazotti bértáblázat elől.
Akárhogy is, az üzemi gályázásnak a szociokulturális kiruccanáson kívül is volt egy hatalmas előnye: megtanultam értékelni a tanulást.
Hirtelen privilégiumnak, sőt, luxuspihenésnek tűntek azok a napok, amiket csak azzal töltöttem, hogy ültem a padban és csendben figyeltem, jegyzeteltem. Egészen más perspektíva volt ez. Azt hiszem, néha a saját, megszokott életünk keretein kívülre kell kerülnünk ahhoz, hogy lássuk, milyen szerencsések is vagyunk…
