Két szerelmes története, akik gyávák voltak boldognak lenni
Léket vert szívemen hiányod. Mint egy ügyetlen kislány, próbálom a tátongó lyukakat befoltozni, hogy az utánad keletkezett űr egyszer majd újra megtelhessen élettel, vagy legalább több fájdalom ne szivároghasson a belsőmbe.
Két kezemmel igyekszem letapasztani a szívem, mintha így bármi könnyebb lenne. Mintha így nem érezném nap mint nap a fájdalmat. A fájdalmat, amit te okozol. Mert voltál is, meg nem is – mint a mesékben. Furcsa, mégis akármilyen elkeserítő, mégis csodás érzés megtapasztalni, ha valaki csak hazudja a legnehezebb időkben, hogy ő érinthetetlen, és az ő szívébe bizony nem férkőzhet be senki. De még csak a közelébe sem. Magas falakat emeltél magad köré, és büszke voltál arra, hogy téged a világon semmi nem érdekel, hogy az érzelmeket hírből sem ismered, sőt, hogy a másik nem egyfajta csoda az életedben, csupán egy tárgy. Érző emberi lény ugyan, de neked csupán egy bármikor lecserélhető, kifacsarható, eldobható tárgy – semmi több.
Téged nem érdekelt semmi, éjjelente mégis fullasztó volt a hiányom, az unalmas perceidben engem vártál magad mellé, de az idétlen berögződésed, amit már olyan tökélyre fejlesztettél, hogy talán te magad is elhitted – erősebb volt az én szívemnél, és míg én egyedül, sírdogálva hajtottam álomra a fejem, addig te a kispárnád-ölelted szorosan helyettem.
Az idő szép csendben csordogál ki az ujjaink között
Az éveink mintha egyre rohamosabban telnének, pedig a kétségbeesettségem lassítaná a homokóra lassan lepergő szemcséit. Mintha néhány lépéssel előtted járnék, úgy gyötröm magam a jövőnk miatt, holott a jelenünk sem egy. Lélekben igen, fizikálisan pedig szép lassan mindketten egy robot, vagy akár szobanövény szintjén tartunk. Mint élettelen, parancsra működő lények, csak tesszük a dolgunk, és hisszük, hogy másnap jobb lesz, könnyebb lesz minden. Minden napot győzelemként könyvelünk el, ami után újra belevághatunk a jól megszokott monoton, szürke életünkbe. Te menekülsz, hol a munkába, hol a barátokhoz, teljesen mindegy, csak ne kelljen önmagaddal szembenézni. Én pedig várok, besokallok, sírok, könyörgök, aztán megunom, és mire kiszállnék ebből az átkozottnak képzelt mókuskerékből, a dühöm elszáll, és kezdődik minden elölről. Pedig van fedél a fejünk felett, van munkánk, családunk, barátaink, vagyunk mi is egymásnak, mégsem tudunk hálásnak lenni. Megkaptuk Isten legszebb ajándékát, a szerelem érzését, mégsem tudunk élni vele, nem tudunk mit kezdeni az érzéseinkkel.
Idegenkedünk, félünk, néha rettegünk és igyekszünk magunkat meggyőzni, hogy jobb egyedül, mint egy esetleges újabb csalódásnak kitenni magunkat. Menekülünk a magányba, ha tehetnénk, hét lakat alá rejtenénk a szívünket, hátha elfelejtjük a valóságot, hátha elhisszük már saját magunknak végre, hogy ez az egész csak pillanatnyi fellángolás, csak egy buta illúzió. Ha te nyílsz meg, én megriadok és visszabújok a biztonságosnak ítélt csigaházamba, ha én közelítek, visszatérsz a megszokott “téged semmi sem érdekel” énedhez – és ez így megy már időtlen idők óta. Kerülgetjük óvatosan a témát, mintha valami ördögtől való dolog lenne az, ami életünk legnagyobb csodája lehetne.
Aztán évek múlva sajnálkozva gondolunk majd vissza ezekere az időkre, hogy mekkorát hibáztunk. Hogy féltünk. Mert nem értettük, hogy nincs időnk félni. Ott állunk majd magányosan, tudatában annak, hogy a legszebb időnket fecséreltük el, mert féltünk úgy igazán szeretni. Mégis biztosan tudom, hogy egyszer a kettőnk közt húzódó komor falak majd egyszeriben semmissé lesznek, és ott állunk majd egymással szemben lemeztelenített lélekkel, játszmák nélkül. És akkor már nem lesz menekvés a boldogság elől.
Nyitókép: Midjourney
