Ilyen az életem nélküled: 3 évnyi földi pokol

Hirtelen köszöntött be az ősz. Kócos szellői haloványan fújták földre a fák megsárgult leveleit. Elvesztem a természetben, a fákon ékeskedő, vöröslő falevelek csodássá varázsolták a halni készülő tájat.

Már régóta ültem a rozoga padon, pontosan tudtam, hogy ez a hirtelen beköszöntő, szíveket összeszorító időjárás az emberek többségét otthoni kuckózós délutánra bírja rá, csak néhány elszánt horgász ücsörgött messze tőlem, a maga csendességében. Mindannyian beleolvadtunk az őszi hűvös csendbe. Szinte eggyé váltunk a tájjal. Hálás voltam a hirtelen jött hidegért. A csontjaimban éreztem a viszontagságos időjárás jeleit, és nem volt időm azzal foglalkozni, amit hosszú évek óta erővel, és hol szelíd, hol dühös akarattal igyekszem visszagyömöszölni tudatom legmélyére. Azt a sok kételyt. Azt a sok belülről marcangoló gondolatot, ami álmaimban is fel-feltűnt néha – még akkor is, mikor boldog voltam veled.

Kép forrása: Midjourney

Egyszerűen nem mertem az érzéseimmel, élményeimmel és ezzel szemben a mély, lesújtó igazsággal szembenézni. És bár reszketett minden tagom, egyszeriben jólesett ez a testemet felemésztő hideg. Szerettem volna hinni, hogy eltünteti a fejemből a fotókat, amiket nemrég láttam. Rólad. Nem láttalak, nem érintettelek három éve. Sokkhatásként ért újból szembenézni a mosolygós arcoddal, az égszínkék szemeiddel, a lenyűgöző mosolyoddal. Sokkolt, hogy bár szenvedsz és harcolsz, mosolyogsz és éled az életedet. Nem értettem az egészből semmit. Tudatosan menekültem éveken át, hogy esély se legyen arra, hogy friss fotókkal találjam magam szemben. De rossz érzésem volt, és tudtam, hogy eleget menekültem már előled, itt az ideje lezárni a lezárhatatlan szerelmünket.

Tudod, a vitrinben évek óta lapul két levél

Mindkettő neked szól, mindkettőt az elviselhetetlen fájdalmunk közepén írtam. Gondosan elrejtettem őket, senki se látja. De akárhányszor elhaladok a nappaliban, a szívem mintha beleszakadna a fájdalomba. Hiába telnek az évek, te mindig teszel róla, hogy biztosíts arról: gondolsz rám, és én képtelen vagyok szabadulni tőled, képtelen vagyok lemondani az álmainkról és tudom, egy szép napon bekopogtatsz majd az ajtómon. Hiába koptatta meg az idő a fejemben a papírra vetett szavakat, az akkori fájdalom elevenen él bennem. És nevetséges, de felnőttként valósággal rettegek elolvasni újra, mit éreztem akkor. Összetörnék. Pedig a tulajdon szavaim rémisztenek ennyire.

Emlékszem a semmiből feltörő néma zokogásra, amikor az agyam blokkolt, és én képtelen voltam szembenézni a valósággal. Értettem, mi történik, de az elmém megóvott a sokktól, mert ha fel tudtam volna fogni, mi történik velünk, ha értettem volna, hogy most elvisznek tőlem, és talán míg élünk, nem látjuk egymást újra, a szívemmel együtt halt volna bele a testem is ebbe a tébolyító fájdalomba. Ez a két levél itt lapul a szekrényemben. Néha csalogatnak, de egyelőre erősebb a félelmem. De enélkül is jól emlékszem rád. A mosolyodra, nevetésedre, a közös álmainkra. Mindenre emlékszem.

Amikor hívsz, összeszorul a szívem, de boldog vagyok. Ha pedig nem tudok rólad semmit, élem az életem, mert már megtanultam nélküled élni. Néha talán elvétve boldog is vagyok. De a semmiből tőled érkező szíveket mindig letaglózva bámulom. Mintha csak hallucinálnék. Tudom, mit jelent, és te tudod, hogy így is értelek téged. Annyira szerettelek! A mindenség voltál. A legjobb, a tökéletes, akiről szentül hittem, hogy rá vártam egészen kislány korom óta, hogy ő az, akit mellém rendelt az Isten. És nem lehetek hálátlan, boldog vagyok, hogy volt néhány csodás közös hónapunk. Míg élek, ott leszel minden szívverésemben, ott pihensz majd az álmaimban, és ha egyszer saját családom lesz, akkor is őrzöm majd szívemben ezt a különleges szerelmet – örökké.

Nyitókép: Midjourney