A mi házasságunk miért nem olyan, mint másoké?

Már nagyon várta az estét. Pedig az online tér nem az ő tere volt, hiányzott belőle a személyesség varázsa. Hiszen ismerte a barátnői minden rezdülését, középiskola óta majdnem mindent tudott róluk.

Ha együtt voltak pontosan érezte, hogy amit mondnak vicces-vagy komoly, csak egy pillanatnyi hangulat szeszéje, vagy olyan változás, amire oda kell figyelni – esetleg támogatni kell a másikat, mert most nehéz neki. Az akadozó videó kapcsolatban ez elveszik, nehezebben találják meg a közös hangot, és lassabban indult a beszélgetés.

De ma még így is várta. Annyira vágyott a társaságra, hogy úgy gondolta, minden nehézség leküzdhető. Aztán kiderült, hogy az időeltolódás például nem. Mariann megírta, hogy neki a megadott idősáv nem jó. Érthető, Amerika messze van. Maradtak hárman: Sári, aki Ausztriában él, Éva, aki Budapesten és ő, a vidéki.

Este korán lefektette a gyerekeket. A férje már régen elaludt, vele nem kellett foglalkoznia, simán ment minden. Bevette magát a nappaliba, behúzta az ajtót, keresett magának egy vállalható sarkot a kanapén. És rájött, hogy még van fél órája a hívásig. Eszébe jutott Sári kacsintó, szmájlis üzenete, hogy nyissanak ki egy üveg bort a beszélgetéshez. Ettől egyszerre fázni kezdett, pedig a konvektor szorgalmasan ontotta magából a meleget. Náluk nincs bor otthon soha.

Pedig sokan megfordulnak náluk napközben, de csak átutazóban. Ő nem lát belőle semmit, maximum az üres üvegeket, ha a férje óvatlan – de nem szokott az lenni. Szóval, nincs bor, amit ihatna. Sári tudja ezt, mégsem gondolt rá – ez fáj.

Fáj, hogy az ő élete más, és sok minden nem fér bele, ami a többieknek normális. Pedig ő lakik a híres borvidéken! Ezen az ellentmondáson elmosolyodott, és kiszaladt a konyhába egy bögre vízért. Az van. Úgysem fog látszani, hogy mi van a bögrében.

Aztán kezdődött. A Messenger szokatlan csörgésétől végigfutott hátán az izgatott bizsergés. Sári a hívó, ő a társaság lelke – gondolta magában jólesően. Örült neki, hogy nem ő az, neki nem menne. Aztán Éva is belépett, elnézést kért, mert a kislánya is ott settenkedik körülötte.

Későn értek haza – lakásfelújítás -, és megcsúsztak az esti programmal. Persze a férje most nem ért rá a gyerekkel foglalkozni. Soha nem ért rá, mindig van fontosabb. Ez közös pont mindenkinél. Az apák ritkán érnek rá apának lenni. Ezen elidőztek egy darabig, Éva mérgesen, türelmetlenül, Sári kedélyesen viccelődve.

Ő leginkább csak bólogatott – jó, hogy a barátnői kimondják helyette, amit érez.

Más téma. Éváék lakást vettek, azt újítják fel, Sáriék pedig bővítik a családi házat. Csodálattal hallgatta a barátnőit. Mennyi energia, mennyi döntés, mennyi pénz! Csupa új lehetőség és új nehézség. Sok vicces történet, igazi kaland. Egyiküknek sem hiányzik ez, csak neki. Óvatosan hátrasandított: tényleg nem látszik, hogy mennyire kopott a kanapé? Lehet, hogy látszik, mert Éva hirtelen megkérdezte:

– Ti nem vágtok bele? Családosoknak most van kedvezmény.

– Nem. Nem nekünk való – ennyit bírt eldadogni.

Remélte, hogy a barátnői értik, miről van szó, és nem kell kimondania. “Lehet, hogy nektek nem is kell semmit felújítani” – zárta le Éva a témát, előtte viszont szinte elsötétült a világ. Már két éve kiderült: a lakás elektromos vezetékei olyan rossz állapotban vannak, hogy nem lehet egyszerre használni a mosógépet és a porszívót. Az összes falat gyerekfirkák borítják, pedig már a legkisebb is iskolás. A fiúk szobája rózsaszín, mert ilyen volt, amikor megvették – 12 éve. A szekrény szintén az előző lakó hagyatéka.

Ekkor kinyílt a nappali ajtaja, bejött a férje.

– Hát te kivel beszélgetsz ilyen későn?

– Csak a csajokkal – hadarta. – Mondtam volna, de aludtál, ne haragudj.

– Még sokáig tart? Belevilágít a wifi a pofámba, tudod, hogy az ágy mellett van. Aztán meg holnap te is álmos leszel.

– Nem tart sokáig, feküdj vissza nyugodtan! Bocs lányok, mennem kell. Tibit zavarja a fény, és már késő is van.

Sietve elköszönt. Igyekezett közben nem észrevenni a barátnők rosszalló pillantását. „De hát olyan ritkán beszélgetünk!” – mondták. Ez igaz. Letette a telefont a kopott kanapéra. Végignézett a szobán. Nem sírt, de jó lett volna. Gombóc volt a torkában, a válla megfeszült, holnap fájni fog. Ha Tibi nem jön be, akkor sem biztos, hogy képes lett volna tovább folytatni a beszélgetést. Sóhajtott egyet, és elindult lefeküdni.

Nyitókép: Unsplash