Érezzem magam rosszul, mert sok időt fordítok a gyerekemre?

Történt egyszer, hogy eljutottam egy amolyan baba-mama körbe (halvány gőzöm sincs, hogy miért ez a neve, mert leginkább a mamákról, és legkevésbé a babákról szólt), ahol egy párkapcsolati tanácsadóval kiegészülve moderálták a kötetlen(!) foglalkozást.

Természetesen a divatos téma volt terítéken, hogy anyuka és apuka hogyan tud időt szakítani egymásra a gyerekek mellett. Ugyanis aki nem tudná, ez nagyon fontos, különben eltelik pár év, és idegenek leszünk egymásnak. Bedarálnak a hétköznapok, és hopp, azon vesszük észre magunkat, hogy válunk, mert nem töltöttünk együtt elég minőségi időt.

Nem leszek túl költői, köpni-nyelni nem tudtam. Talán életemben először fordult elő, hogy nem tudtam mit mondani. Magamba fordultam, lementem alfába, és bőszen kutattam az emlékeimben, hogy amikor rám kerül a sor, akkor elő tudjak ásni egy szánalmas kis fél órát, amit el tudok mondani, hogy együtt töltünk, egymásra figyelve, gyerekek nélkül.

Szorult helyzetemből szerelmünk gyümölcse mentett meg, akinek halaszthatatlanul tele kellett pakolnia a pelusát, és én kirohanhattam a legjobb indokkal, hosszú-hosszú perceket nyerve a vallatás előtt. Végülis senki sem kerülheti el a sorsát, elő kellett jönnöm a farbával, és szégyenszemre bevallani, hogy idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy gyerekek nélkül, mi ketten minőségi időt töltöttünk együtt.

Nem mesélem el a reakciókat, de annyit mondhatok, hogy nem én lettem a legnépszerűbb anyuka, inkább a leginkább szánnivaló. Ebben nyilván az sem segített, hogy nem a legtiptopabb cuccomban, talpig sminkben, lazának álcázott frizurával jelentem meg. Szinte hallottam a gondolataikat, hogy: „Hát nem is csodálom…”

FORRÁS: UNSPLASH

Addig jutottam az elmélkedésben, hogy már majdnem én is sajnálni kezdtem magam, a kiüresedett házasságomat siratva. Amikor eszembe jutott, hogy ha ez nem is megy most olyan jól, de legalább a családi időt azt tutira kimaxoljuk.

Csak remélni merem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Hogy nem csak én gondolom azt, hogy a gyerekek nevelése csak egy kis korszak az életünkben, nem a kapcsolatunk kezdete, közepe vagy vége, hanem egy kis része.

Ha minden igaz, sokkal többet élünk majd nélkülük, mint velük, és nem sajnálom tőlük az időt, hogy magunknak vegyem el.

Ha már itt tartunk, valóban lehetséges, hogy amire magunk maradunk, nem lesz olyan szoros a kötelék, de hogy idegenek lennénk egymás számára, azt nem kicsit nevetségesnek tartom. Először is, akiknek ennyi közös élménye, gondja, megoldani való feladata van, azok nem lehetnek idegenek egymásnak, és ha egyszer megszerettünk valakit, annak oka van, akkor ő számunkra szerethető most is, és később is az lesz, amikor magunkra maradunk.

Egy csapat vagyunk, jóban-rosszban, együtt hoztuk létre ezt a családot, és együtt meg is tudjuk oldani anélkül, hogy elválnánk – csak mert most a gyerekeink több időt és energiát követelnek. Ez is a szerelmünkhöz tartozik.

Nem állítom, hogy lehetetlen, hogy amennyiben az egyik félnek ez nem ugyanolyan fontos, nem tolódnak el az érdekek. De bízom benne, hogy jól választottam, és ez inkább megerősít, mint meggyengít minket. Ha a tüzet a heti egy kötelező mozi, vagy a programozott randi tartja össze, az régen rossz – gyerekkel is, anélkül meg méginkább.

Nyitókép: Unsplash