Vörös rúzs mögé rejtem a sebezhetőségem…

Kinyitotta a dobozt, és halvány mosollyal az arcán üdvözölte a rég nem látott ecseteket, festékeket és rúzsokat. A körömlakkok már rég beszáradtak, ez nem lepte meg.

A rúzs illata sem volt biztató, de a szemfestékek épp olyan élénk színekben pompáztak, mint egyetemista korában. Régen volt már, nagyon régen, amikor utoljára használta őket. Igazából soha nem szeretett a hétköznapokban sminkelni. Hosszú fekete szempilláit felesleges lett volna spirálozni, és a ráncok is elkerülték eddig.

A színeket viszont szerette. Napbarnított bőrét szépen kiemelte az arccsontján végigfutó rózsaszín pirosító. Ajkai ívét hangsúlyozta az alkalomhoz illő rúzs, és mandulavágású zöld szemét kiemelte a szemhéjon elsimított púder. De a színeknek megvolt a maga varázsa, nem akarta a hétköznapokra pazarolni őket.

Minden szín mást fejezett ki. A halvány pasztellszínek tetszeni vágytak. Randira valók voltak, vagy állásinterjúra, olyan időkre, amikor legjobb formáját akarta megmutatni. Az élénk színeknek egészen más szerepük volt – azok elrejtették őt. Álarcot biztosítottak, hogy az lehessen mögöttük, aki csak akar.

Buli előtt lehetett igazán vadulni, akkor nem akart magából semmit megmutatni: táncolni vágyott és elvegyülni a tömeggel. Érezni, hogy szép, fiatal és él. Vagy vizsgák előtt. Akkor legalább annyit készülődött, mint bármelyik bulira. Gyűlölte a szóbeli vizsgákat, hiába tudott mindent, a beszéd soha sem volt az erőssége. Rájött, hogy álarcban könnyebb.

FORRÁS: UNSPLASH

Így a vizsgák napján kölcsönkérte a szobatársa ezüst tűsarkú cipőjét, feszes szoknyát és selyemblúzt vett hozzá, és elővette a legélénkebb színeket a készletéből. A rúzs ilyenkor vörös volt, és a szemhéjtus szépen keretezte izgalomtól csillogó szemeit. Az alapozó pedig elfedte az éjszakai tanulás nyomait. Ez volt a „fellépő ruhája”. Ilyenkor valaki más lett, olyan, aki nem fél megmutatni magát. Aki nemcsak okos, de el is tudja mondani a világnak, hogy mire képes. Így már ki tudott állni magért.

Múltba merengő tekintete egyszer csak a földön fekvő papírdobozra tévedt. Kivette belőle múlt heti szerzeményét, ami azóta is várta, hogy eldőljön a sorsa: viselni fogja-e valaha. Szelíden végigsimított rajta, és érezte, ahogy az enyhe bizsergés végigszalad a gerincén. Döntött.

Átszaladt a hálószobába, és kivett egy selyemharisnyát a fiókból. Új volt, szét kellett tépnie a csomagolást, hogy hozzáférjen. Ahogy a harisnya finom anyaga végigsimult a lábán, már automatikusan vitték a régi mozdulatok a szekrény felé. Egyszerű fekete ruhát választott, nem volt feltűnő darab, de tudta, hogy jól áll neki. Majd a doboz tartalma következett: a piros tűsarkú cipő úgy állt a lábán, mintha mindig is ilyet hordott volna.

A táskájából elővette a cipővel együtt szerzett kincseit. Egy korallpiros rúzst és körömlakkot, valamint az alapozót. A kedvenc márkái voltak régen, remélte, hogy még most is bízhat bennük. Izgatottan ült a tükör elé, és elégedetten látta, hogy az alapozó hogyan tünteti el a sírással töltött éjszakák nyomait, a rúzs hogyan frissíti fel halovány ajkait.

Lila színt választott a szeméhez, azért, mert ez volt az esküvői sminkje – úgy gondolta, most is jól fog illeni az alkalomhoz. A tust kihagyta, mert túlzásnak érezte, és nem volt biztos benne, hogy tud-e olyan szép ívelt vonalat húzni, mint régen. De a vörös körömlakknál már nem remegett a keze, a mozdulatai egyre magabiztosabbakká váltak.

A nyakába azt a láncot tette, amit évekkel ezelőtt a húga unszolására választott egy kézműves vásáron, de azóta sem hordott. A karikagyűrűjét viszont kis gondolkodás után lehúzta és az ékszeres dobozban hagyta. Parfümöt nem tett fel: a régit már nem érezte a magáénak, új illatot pedig egyelőre nem talált.

Egy pillantást vetett a tükörbe: így jó, tökéletes.

A nő, aki visszanézett rá, elegáns volt és határozott – olyan, aki ki tud állni magáért. Most az egyszer szeretett volna tényleg olyan lenni, amilyennek most látta magát. Hirtelen mozdulattal sarkon fordult, felkapta a táskáját, és kilépett az ajtón. A válóperes tárgyalásig már alig volt ideje, sietnie kellett. A bezárt ajtó mögül még sokáig lehetett hallani a piros cipő kopogását.

Nyitókép: Unsplash