Nemcsak a ruhámat vetkőztem ma le, a gátlásaimat is!

Már hetek óta figyelte, ahogy a lánya úszni tanul. A többi szülővel ültek a lelátón, és nézték, ahogy a gyerekek a hűvös vízben egyre ügyesebben és önállóbban mozognak. 

A lelátón trópusi meleg volt, és embertelen pára. A hőség mindig fejbe vágta, amikor megérkezett. Az első öt percben azt hitte, nem bírja majd ki azt az egy órát, amíg az edzés tart. De hazamenni nem volt értelme, és intéznivalója sem mindig akadt ilyenkor. Egyébként is a lánya szerette, hogy ott ül a lelátón és őt nézi.

Azért valahogy csak elment az idő. Titokban kicsit irigyelte a gyereket, ott, a vízben mégis kellemesebb lehet! Vele ellentétben ő nagyon szeretett járni. Élvezte, hogy egyre nagyobb hosszokat tud megtenni, hajtotta a siker.

Aztán a lánya egy nap elhagyta az úszószemüvegét, és egy új úszósapka is ráfért már, így elmentek venni egyet. Ahogy az úszófelszerelést nézegették, elhaladtak a felnőtt részleg mellett, és ő észrevett egy egyszerű kis úszódresszt. Épp le volt árazva, kifutó alapdarab, semmi extra: sötétkék, elöl magasan zárt, hátul keresztpántos. „Akár fel is próbálhatnám… – futott át az agyán. – Végül is nem drága, és bármikor jól jöhet.”

Beszaladt a próbafülkébe: a fürdőruhát mintha ráöntötték volna. Nem volt különleges darab, de tetszett neki. Évek óta nem úszott már. Gyerekkorában megtanult ugyan, de nem szerette az uszodát: az úszóoktató kiabálását a fülében, a klórszagot az orrában érezte, ha csak rágondolt. Ehhez jött mostanában a dzsungel pára.

A Balatonban úszni egészen más volt: az maga volt a szabadság. A nyár, a meleg, a végtelen víz hullámzása. Ahogy maga mögött hagyta a zajos, fröcskölő fürdőzőket, és már csak ő volt és a tó. Ott senki nem szólt rá, hogy nem elég ügyes a kartempója, és a szeme sem vörösödött ki az arcába csapó víztől.

A lánya más volt, ő az uszodát szerette. Biztonságot adott neki, hogy bármikor megkapaszkodhatott a medence szélén vagy a kötélben. És az áttetsző vízben pontosan látta, hogy mi zajlik körülötte. Az úszóoktató is kedves volt, a kiabálás már kiment a divatból. Lehet, hogy azért, mert a szülők végignézhették az úszásokat.

De az is lehet, hogy rájöttek: a kedvesség nagyobb kedvet ad a sporthoz. Neki a Balaton volt ijesztő, sejtelmes, végeláthatatlan. Egyébként is szerette a pontos, átlátható dolgokat. A mozdulatai is ilyenek voltak: pontosak, precízek, egyenletes volt még a levegővétele is. Úszószemüveg nélkül pedig el sem tudta volna magát képzelni a vízben.

„Apropó: úszószemüveg. Az is kelleni fog!” – gondolta, és a lánya által kiválasztott élénkpiros darab mellé betette a kosárba a legolcsóbb női szemüveget, amit talált. És egy kék úszósapkát is. Hetekig nem történt semmi… Valami ürügyet mindig talált, hogy ne menjen be a vízbe.

Először ki kellett mosni az úszódresszt (nem vett fel semmit átöblítés nélkül), aztán túl elfoglalt volt. Végül kifogyott a kedvenc testápolója, ami nélkül a klóros víz úgyis kiszárítaná a bőrét. Egy nap aztán nem talált több kifogást, és betette a kocsiba a saját úszócuccát a lányáé mellé.

– Anya, te úszni fogsz?! – kérdezte a lánya döbbenten. Ez segített eldönteni a dolgot.

– Igen, válaszolta. – Ma nem a lelátón leszek, hanem a vízben.

– Nahát, nagyon fogok izgulni, hogy mit szólsz hozzám közelről! Remélem, ügyes leszek! – felelte a lánya izgatottan.

– Biztosan! – válaszolta hangosan, és még gondolatban hozzátette: remélem is.

Megvárta, amíg a lánya eltűnik a gyerek öltözőben, és csak utána sétált át a felnőttbe. Szeretett volna akkor érkezni, amikor már elkezdődött az edzés. Óvatosan körülnézett, és a legfélreesőbb szekrényt választotta. Középiskolás kora óta nem vetkőzött le ennyi ember előtt. Az eltelt idő bizony rajta is nyomot hagyott: narancsbőr a combon és némi szülés után visszamaradt pocak, nem sok, de pont elég.

Miközben öltözött, egy csapat jókedvű, idősebb nő érkezett mellé. Ők már túl voltak az úszáson. Barátnők lehettek és törzsvendégek az uszodában, otthonosan mozogtak az öltözőben. Tőlük valahogy megnyugodott. Olyan normálisan viselték a testüket, láthatóan nem zavarta őket az eltűnt évek nyoma. Átlagos embereknek tűntek – bár nyilván edzettebbek voltak nála, de látszott, hogy nem profik és jól érzik magukat a bőrükben.

Valahogy jó volt köztük lenni.

Zuhanyzás után kicsit reszketve lépett a medencetérbe, ahol egyáltalán nem volt olyan trópusi meleg, mint a lelátón. A lánya edzése elkezdődött, épp nem figyelt rá senki. Ledobta a törölközőt, és óvatosan ereszkedett a vízbe. Tudta, hogy nem szoktathatja magát olyan lassan és fokozatosan a hideghez, ahogy szeretné.

Nem akart senkit feltartani, így egy határozott mozdulattal elrúgta magát a medence falától, és úszni kezdett. Egy fél medencehossz után eszmélt rá, hogy nem süllyedt el, már nem is fázik, és rajta kívül nincs senki a szélső sávban. Nyugodtan úszhat, ahogy szeretne, nem zavar senkit…

Integetett a lányának, aki most vette őt észre, aztán nekiállt úszni. Úgy, ahogy szeretett: csak ő és a víz. Három hossz kellett, mire rendeződött a légzése, egy fél óra, mire a gondolatai is. És mire letelt az egy óra, ismét beleszeretett az úszásba. Nem lett profi, a kartempói sem lettek tökéletesek, és nem tűnt el a testéről egyetlen párna vagy ránc sem, de jól érezte magát. Ez az idő az övé volt, csak az övé.

Nyitókép: Pexels