A feleségem mellé fekszem esténként, de a szeretőmre gondolok…

Az ember társas lény, talán pont ezért vágyik olykor magányra. Kicsit sem bánom, hogy egyedül maradtam az irodában, már mindenki hazament. 

Félre ne értse senki, imádom a munkámat, és a kollégáimmal is jól kijövök. Bár meg kell hagyni, néha az idegeimre mennek az örökös csacsogásukkal. Bámulom a telefonomat és rajta az el nem mentett számodat. Fejből tudom, vakon is be tudnám írni, de te már nem hívhatsz… Képtelenség, hacsak nem jött el a feltámadás.

Jó egyedül lenni a félreeső irodámban. Nem ez a legnagyobb helyiség, de mikor új szintre költöztünk és választani lehetett, én ezt akartam. Kérhettem volna tágasabbat, de ez mellett tettem le a voksomat. Aki bejön, egyből megérti, miért. Csodás a panoráma.

Senki nem láthat be a csíkozott üvegfalon, de én rálátok a városra. Főleg arra a helyre, ahol életed utolsó heteit töltötted. Ha tehetném, egy gombnyomással a levegőbe repíteném azt a komor épületet. Tudom, hogy nem lennék ezzel egyedül, de akkor a fél város orvosi ellátás nélkül maradna.

Remeg a kezem a hívás gomb felett, ahogy végigpörög a fejemben a kettőnk története. Egy konferencián ismerkedtünk meg. Sosem hittem, hogy velem is megtörténhet. Házas voltam, vagyok, és az is maradok. Miattad felrúgtam volna az egész betáblázott életemet, de mégsem tettem. A tipikus langyos vízben éltem, és élek ma is.

Nem elég hideg, hogy kiszálljak és vissza se nézzek – és nem elég forró, hogy felmelegítsen. 

Egy idő után már nem is próbáltam meg tenni érte. Minek? Úgyis csak én táplálnám a tüzet, a párom csak élvezné a dolgot, vagy a „forróság” miatt panaszkodna. Abból a szempontból nincs okom panaszra, hogy tényleg sokat foglalkozik a gyerekeinkkel. De mi van kettőnkkel? Már nem is számolom, mi minden előz meg bennünket a listán. A fontossági sorrend sokadik helyére csúsztunk vissza. Hiába igyekeztem feljebb tornázni magunkat, egyedül lehetetlen.

FORRÁS: PEXELS

Senkinek nem mondtam el a vergődésemet, de te mégis észrevetted. Észrevetted a gesztusaimból, az erőltetett mosolyomból, a közösségi oldalra küldött segélykiáltásaimból. Egyedül te! Akinek szólt, az vak és süket maradt. Nem gondoltam rád úgy, mint egy jövőbeli társra, bár az első találkozáskor is vonzónak találtalak. Beszélgetni kezdtünk, egyre többet.

Néha csak tíz percet, de ha szerencsénk volt, akár egy órát is. Nap nap után hallani akartam a hangodat, akkor is, ha morogtál valami pitiáner, bosszantó dolgon, vagy nevettél valami semmiségen. Az életem részévé váltál, egy titokká, amit jó volt őrizni és éltetni.

Igen, AZ is megtörtént, őrlődtem is miatta eleget. Egy részem bánni fogja, míg csak élek. Míg a másik felem feloldoz azzal, hogy elporladt volna a lelkem, ha nem lettünk volna egymáséi. Furcsa, kínzó kettősségben éltem, amíg egyszer elém nem álltál azzal, hogy szeretnéd megpróbálni mással, milyen is egy normális kapcsolat.

Képtelen voltam rád haragudni, és irigyeltem a másikat, hogy neki volt bátorsága ahhoz, amihez én gyáva voltam. Maradt a munkám, ami az egyetlen sikerem volt a gyerekeim mellett. Néha ránéztem az adatlapodra, és csak kínt éreztem a képeiteket látva. Még mélyebbre süllyedtem a lelki sötétségbe – úgy hittem, ezt érdemlem a tetteim miatt, nincs jogom jajveszékelni.

Idővel talán elfelejtettelek volna, ha nem kapok rólad hírt. Olyat, amit sosem akartam hallani. Beteg vagy és magányos, a másik nem tartott ki melletted… Megkerestelek, és csak néztük egymást a kórterem ajtajában. Aztán elküldtél. Nem akartad, hogy lássam, hogyan fogysz el, őrizni akartad a méltóságodat.

Én mégis meglátogattalak. Újra és újra, mert úgy éreztem, hogy minden veled töltött perc a túlélést biztosítja számomra. Mikor elmentél, csak a sírodhoz volt erőm kimenni, a temetést nem bírtam volna ki.

Lenyomom a hívás gombot, lesz, ami lesz. A húgod veszi fel. Egyedül ő tudott rólunk. Készülök, hogy nem teszem zsebre, amit kapok, mégis együtt zokogunk. Elmondja, mennyire boldog voltál velem, mennyire szerettél, és másban is engem kerestél. Fáj, mert ő mondja ki, amit soha nem mondtunk egymásnak…

Békében köszönünk el. Odakint lassan besötétedik, de a szívemben fény gyúl. Bárhol is vagy, remélem, békére leltél. Tudom, hogy vigyázol rám. Most már mosolygok, ha eszembe jutsz, és csak arra tudok gondolni: köszönöm, hogy voltál nekem!

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Pexels