A szerelemben néha nem kellenek szavak…

Ülök a kanapén, és zakatol a fejemben a gondolatok megállíthatatlan motorja, mint egy örökmozgó. Képek, emlékek, elvárások, remények, csalódások, érzések jönnek elő a múltból – és az előrevetített, bizonytalan jövőből.

Még az egyetlen stabil pont, a kiskanál a kávéban is remegni kezd, ahogy a kezem összerezzen a gondolatoktól. Nem érzem a kakaós csiga illatát sem, annyira elveszek egy másik világban, ahova csak a lelkem jut el. A csend szétszaggatja körülöttem a levegőt, az aurám színeibe mar. Foltosra rágja az amúgy pozitív kisugárzásomat. Hallgatok. Hetek óta hallgatok.

Tudod, amikor csend van, akkor hangzik el bennem a legtöbb szó. Nem mondom ki, mert fájnak. Rendezgetem a mélyebb tartalmakat, sorba fűzöm őket, mint egy enciklopédiát. Sokszor én sem tudok úrrá lenni magamon, amikor elhatalmasodik rajtam a némaság. A pókerasztalnál a csend a legnagyobb játékos – néha blöfföl, de a legtöbbször nála van az adu. A kialakult feszültség pedig a sötétben is izzik, és mérföldekre viszi egymástól a lelkeket.

A legnagyobb dolgok a csendben történnek velük.

Egy nagy ötlet, egy vágy, egy gondolat, ami még csak remény. Amiről mi magunk sem hisszük, hogy megvalósulhat. A csend gyógyír, és bekötözi a lélek sebeit az idő kötszerével, majd bekeni szeretettel. Ám ha túl sokáig tart a csend, életveszélyes sebet ejt. Nem a felszínen, hanem a kapcsolatok sérülékeny fonalán.

FORRÁS: UNSPLASH

A csend félelem, amitől szinte fázunk. Rettegés az eljövendőtől, mégis lehet törődés és odafigyelés is. Végigsimítok az arcodon, és nem kell mondanom, amit érzek. Tudod, mert a csend helyettem is közli. Mostanában sokszor hallgatok…

A csend különös egy jószág. Egyszerre bánt és táplál, gyógyítja és megöli a lelket. Ott zizeg benne a lélegzetünk, mély és egyben felemelő. Bekúszik a párbeszédekbe, jelentős kérdéseket és ki nem mondott válaszokat hagyva maga után. Átszövi a szeretetet, a gyűlöletet, a kapcsolatokat és az egyedüllétet.

A csend a lázadás és a megértés, a holnaptól való rettegés és a beletörődés eszköze is egyben. Ott lapul benne a szégyen és a vágy, a cselekvésre késztetés és a tiltás. Mindig mást jelent. Sokféle csend ül a vállunkon a körülöttünk lévő világban. Ha gyermek születik, a csend tragédia. Míg a halálnál megváltás, ha halkan és nyugalomban mehetünk el.

A csend a kezdet és a vég, az újrakezdés és a feladás. A csendben emlékezünk és felejtünk, mert ha nincsenek szavak, néha jobban halljuk egymást. Máskor pedig teljesen süketek leszünk a másikra. Néha a legjobb dolgok is némán érnek véget.

Most körülöttem is csend van. Besétálsz, és leülsz mellém. Messzebb, mint szoktál, mert érzed a burkot, amit a csend növesztett körém. Annyira eltaszít, hogy nem is tudsz közelebb ülni hozzám. Aggódsz. Látom a féltést a szemedben. Az apró remegést is látod, ahogy átfut az arcomon.

Néha nem kell megoldani, csak kivárni, amíg elmúlik a hangtalan semmi. Nincs baj, csak a csend már régóta a barátom, és van, hogy együtt nevetek vele, van, hogy együtt sírunk. Néha csak egy közös csendburokra van szükségem veled, hogy megértsük egymás némaságát, és ne féljünk akkor se, amikor hiányoznak a szavak. Ülsz itt egy kicsit velem a csendben?

Nyitókép: Unsplash