A jéghideg Duna vizétől mentett meg az ölelésed!

Ez az utolsó estém nálad. Most már hivatalos. Ahogy a szobámban egymást érik a telepakolt kartondobozok, rémisztően valóságossá válik a tudat.

Holnaptól kezdődik a saját, önálló életem. Egy rossz szavam sem lehet, rád meg főleg nem, mégis csak most érzem igazán az elvesztegetett idő nyomasztó súlyát. Hat év, ennyi időm lett volna, hogy eléd álljak és elmondjam: szeretlek. És nemcsak azért, mert megmentettél, azért is, mert sosem hagytál magamra.

Pletykáltak rólad, hogy jó pasiként hogy lehetsz még szingli. Idővel megtudtam az igazságot. Soha nem voltál felfuvalkodott vagy öntelt. Nem hitted, hogy jóképű vagy, csak azt ismerted, ami belülről mardosott. Csak arra gondoltál, hogy nem vagy elég jó egyeseknek és arra, hogy nem kellettél. De én ismerlek, jobban, mint hinnéd. Tudom, mi bánt és mi az, ami erőt ad nap nap után, és nem csak azt tudom, hogyan szereted a reggeli kávét.

Megmentettél, mikor ugrani akartam.

Igen, be akartam fejezni, mert anya már nem élt, apa pedig részegen ajánlott fel bónuszként az üzletfeleinek egy kártyapartin. Nem akartam elhinni, hogy ezt teszi velem. Szerencsére a volt barátnője felkészített, ő tanácsolta: legyen elkészítve egy hátizsák a fontos dolgokkal, ha menekülnöm kellene.

Szükség volt rá. Nem volt hova mennem, nem várt senki. Az otthon csak egy füstös, alkoholgőzös pokol bugyor volt számomra. Emlékszem, november volt. Már szállingózott a hó, és gyorsan hűlt a levegő. A nálam lévő pár száz forintból vettem egy üveg bort, hogy felmelegítsen, majd vártam, hogy elcsituljon a város zaja és ugorjak. Annyira hívogató volt a Duna ólomszürke vize, mint anya régi takarója. Nem tudom, miért, de imádta ezt a színt.

FORRÁS: UNSPLASH

Más ilyenkor bezárkózik a meleg lakásba, de te ekkor indultál futni. Látásból ismertük egymást, megálltál, megszólítottál. Beszélgettünk, majd fogalmam sincs, hogyan, de nálad kötöttünk ki. A pia teljesen kiütött. Arra ébredtem, hogy valaki az arcomba liheg… Nem tudom, ki rémült meg jobban a sikításomtól, te, vagy a hatalmas berni pásztorod.

Az egész napot végigdumáltuk, a kutyusod fejével az ölemben. Nyugtatni akartatok mind a ketten, azt sugallni, hogy biztonságban vagyok. Tényleg így volt – ahogy most is. De rettegek kilépni az ajtódon holnap, még a saját lakás tudata sem tűnik csábítónak, pedig az sokaknak csak álom. Szeretlek már évek óta, de sosem volt bátorságom, hogy elmondjam.

Féltve őrzöm a titkaidat a kudarcaidról. Senkinek nem mondanám el, ahogy azt sem, hogy gyakran sírsz, mert nem láthatod felnőni a fiadat, akiről az anyja még egy fényképet sem küld. Még mindig túl mély a seb, hogy bízni merj egy nőben. Fáj, hogy rám sem úgy tekintettél. Pedig nem voltál teljesen egyedül, ott voltunk egymásnak.

Segítettél. Adtál egy szobát a lakásodban, mindenféle elvárás vagy kényszer nélkül. Kikérted a véleményem, kíváncsi voltál az ötleteimre, megkérdezted, mihez akarok kezdeni az életemmel. Mindvégig támogattál, pedig nem vetett fel a pénz. Árvák voltunk mind a ketten, így megtanultuk megbecsülni azt a keveset, ami van.

Nagyikat megszégyenítő módon követtem, mi hol és mikor akciós. Abban is segítettél, hogy apám halála után ne semmizzenek ki, és legalább egy lakásra való örökségem legyen. Sosem küldtél el, azt mondtad, addig maradok, amíg akarok – de tudtuk, hogy eljön majd ez a nap.

Nem bírom tovább, kiszállok az ágyamból és átsétálok hozzád. Mindig olvasol lefekvés előtt, irigylem a tudásvágyad. Az éjjeli lámpád olyan romantikussá teszi a hálódat! Nézzük egymást szó nélkül, míg végül hozzád lépek, kiveszem a könyvet a kezedből, és az öledbe ülök. Annyiszor álmodtam erről…

– Nem akarok elmenni! Veled akarok maradni! – súgom, de félek a válaszodtól. Kisfiús mosolyra görbül a szád. Ezzel mindig le tudtál venni a lábamról, egyben meg is nyugtatsz vele.

– Én is azt akarom, hogy maradj! – mondod, mielőtt megcsókolsz. Magamhoz húzlak, és elbújok az ölelésedben. Azt hiszem, most értünk haza mindketten.

Nyitókép: Unsplash