Nagymamám utolsó szavai máig elkísérnek…

Ugyanolyan reggelnek indult, mint az összes többi. Sokat aludtam, mégis fáradtan keltem fel, kedvetlenül, de el kellett indítani a napot.

Tegnap erős gyomorfájásom volt, és valójában hosszú hetek óta gyötör valami, valami ismeretlen érzés, ami mintha elburjánzott volna a testemben. Nem szomorúság ez, ez valami irdatlan nagy kihívás előtti érzés, mintha harcba indulnék.

Ültem az ágy szélén, erőt vettem magamon, kicsoszogtam a fürdőbe, hogy elvégezzem a szokásos reggeli rutinomat, és amikor megpillantottam magamat a tükörben, az egy életre belém vésődött. Sárga volt a bőröm, sárgán csillogtak a szemeim, és a heves szívverésemen kívül másra nem is emlékszem így hirtelen.

Tudtam, hogy baj van, csak abban bíztam, hogy még nem késtem el. 

Művelt nő vagyok, mindig is az voltam, a férjem mindig azt mondta: „Oh, kedvesem, csak ne lennél ennyire okos asszony, az én dolgom is könnyebb volna.” Az őrületbe kergetett vele, de nagyon szerettem őt. Életem első és utolsó szerelme volt.

Az utóbbi időben annyit jelzett a testem, mégsem figyeltem rá. Fájt, szúrt, puffadt, én pedig különféle gyógyszerekkel igyekeztem javítani a helyzeten.

Nem emlékszem az odaútra, csak arra, hogy hallottam a saját szívverésemet, és egy soha véget nem érő percnek tűnt az a délelőtt. Életemben először voltam képes aggódni magamért. Újra és újra lezongoráztam fejben, hogy ha az orvos rossz híreket közöl, hogy mondjam el otthon. Hogy mondjam el a felelőtlenségemet magammal szemben.

Nem fair ez így, még sok dolgom van. Ott az unokám, a lányom, ott van életem egyetlen szerelme, ott van az élet, amiért küzdöttünk. Még sok mindent kell megtanítanom a gyerekeknek. Ha egy történetben lehet szünetet tartani, most tartanék. Most azt kérném, menjünk vissza az időben. Az első fájásra, amire nem figyeltem oda.

FORRÁS: UNSPLASH

Az első érzésre, amiről nem vettem tudomást. Az első gondolathoz, amikor úgy döntöttem, elhúzom ezt addig, ameddig csak lehet, úgysem érhet baj. De ért. Végstádiumú hasnyálmirigyrák. Az orvos szavai mintha szíven szúrtak volna, és a fájdalom szétáradt a testemben. Semmi egyebet nem voltam képes megkérdezni, csak azt, hogy „Ne haragudjon, de én most meg fogok halni?”

„Asszonyom, nem tudom, mit mondhatnék. Fel kell készülni a harcra” – mondta az orvos.

Hát jól éreztem. Harcba indulok, önmagamért, a családomért, az életért. Talán soha nem volt még ilyen fontos és jelentőségteljes az élet maga. Talán soha nem örültem még ennyire az illatoknak, a víznek, egy kedves szónak, egy ölelésnek, a szeretteim arcának, az üdvözlésüknek. Szívtam magamba mindent, ami elveszni látszott.

Tudod, az ember érzi, ha elveszti a csatát. Érzi, ha fogytán az ereje. Ha már felélte az összes tartalékát is. És hogy miért meséltem ezt most el? Ez volt az utolsó beszélgetésem a nagymamámmal. Noha nem most, hanem már 17 éve.

De úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Nem félt. Bátor volt. A lelkemben hordozom őt és a szavait. Sokszor kérdezem meg magamtól egy harci helyzetben, hogy vajon mit tenne ő, és hallom a mondatait. Képzelem vagy érzem, mindegy. Akit szeretünk, örökké a szívünkben él tovább, és bár nem látjuk, mégis érezzük, hogy velünk van. És ez fontos.

Azt szeretném kérni tőled, így ismeretlenül is, hogy vigyázz magadra, az életedre, és figyelj a testedre. A világ legrosszabb érzése, ha szenvedni látod azt, akit szeretsz, és a világ legrosszabb érzése, ha nélküle kell folytatni az utat.

A hiány sosem múlik el, csak elfogadod az elfogadhatatlant. Nehéz időket élünk, de figyeljünk magunkra, és vigyázzunk egymásra! Most kell élnünk, most kell szeretnünk. Fontos, hogy jól legyünk, magunkért, egymásért.

Nyitókép: Unsplash