Már nem az a lány vagyok, akivel bármit megtehetsz!

Megváltoztam. Már nem az vagyok, akiről azt hitted, hogy egy örök, biztos pont marad majd az életedben. Már nem az vagyok, akivel bármit megtehetnél. Eltűrtem a sértéseket, a bántásokat.

Én voltam az a lány, aki igent mondott rád akkor is, amikor nemet kellett volna mondania. Én voltam az a lány, aki megbocsátott, amikor más elhagyott volna. Aki várt, amikor nem jöttél, aki szeretett, amikor te már nem szerettél.

Csak nézek magam elé, és azon tűnődöm: vajon ez neked is ennyire fáj? Vajon hiányzom még? Felidézed még a hangom? Engeded, hogy körbefonjon a szél, hátha elhozza neked újra az illatom? Vajon emlékszel még, mit jelentettem neked? Előásod még a szíved mélyéről a feledhetetlen percek emlékét?

Döntöttem. Nélküled megyek tovább ezen az úton. És olyan jólesik ezt leírni… Ez nem valami elégtétel, ne aggódj! Nem lesz boldogabb a napom, ha téged szenvedni látlak. Egyszerűen nem akarok már bábu lenni, akit rángatnak – néha felakasztanak a szögre, majd újra levesznek. Én ennél sokkal többet és jobbat érdemlek. Igazabbat nálad.

Megváltoztam. Magamért. Megérdemlem, hogy olyan életem legyen, amiben boldog vagyok. Valakivel, aki elfogadni akar és nem megváltoztatni. Aki szereti bennem azt, hogy olykor kaotikus és kiismerhetetlen vagyok – aki akkor is lát, amikor mindenki más elsétál mellettem.

Valaki, aki viszonozza a szerelmem, aki megengedi, hogy én is szerethessem.

Akire nem kell várni, akivel őszinte lehetek, és aki őszintén szeret. Megváltoztam, de még rohadtul fáj. Magam mögött hagylak, elfelejtelek, minden emlékünkkel együtt. Mert most még ez adja nekem a megnyugvást. Most még utállak. Most még hibáztatlak.

FORRÁS: UNSPLASH

Most még ordítani tudnék, hogy ilyen voltál velem, és ordítok magammal, amiért hagytam, hogy ilyen legyél. Most még szeretnélek kitörölni a szívemből, mintha soha ott sem lettél volna, mintha ez csak egy hosszú, évekig tartó rémálom lett volna.

Jó már felébredni belőled, tudod? Mintha újra kapnék levegőt, újra látnám a színeket, újra érezném a pillanatok erejét. Az élet értelmét. Megváltoztam. És ebben a változásban végre újra látom magam. Lehettem volna a mindened, bánatodban az örömöd, nehéz napjaidon a megnyugvás, az életben egy szerető, valódi társ.

Talán majd idővel, ha nem fáj ennyire – ha nem fájsz már ennyire -, hálás szívvel tekintek vissza rád. Nem hibáztatlak majd azért, hogy így alakult, nem hibáztatlak azért, hogy nem szerettél eléggé. Akkor már tudni fogom, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. Te így tudtál szeretni.

Megváltoztam. Az idő a barátom – elegendő időt adok magamnak, hogy begyógyulhassanak a sebek, hogy a szívemből ne kitépjelek, hanem a megfelelő helyre tegyelek. Időt adok magamnak, hogy meggyászoljalak. Most már csak magamat nézem.

Már értem, hogy magamat az első helyre tenni nem önzőség, hanem az első lépések egyike egy új élet felé. Néha még felcseng bennem, ahogy mondod: „Ha kisétálsz azon az ajtón, örökre bánni fogod.” De soha nem fogom megbánni azt a percet, amikor az életet választottam helyetted.

Nyitókép: Unsplash